Tom Marshall - A keresztény és gondolkodása 3.

A Sátán. Az ördög hozzáférhet az ember elméjéhez. Akár tetszik, akár nem, ez a körülmény része annak a helyzetnek, amelybe beleszülettünk. Pál világosan felismerte, hogy a keresztények elméjét is támadás érheti az ördög részéről.

"Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől."

(2Korintus 11:3.)

    Az ördög az elménket, mint belépési pontot, kísértések beplántálására használja. A ke­resztényeket néha szörnyen kiborítják az elméjükbe toluló borzalmas, rettenetes gon­dolatok: "Hogyan lehetek Isten gyermeke, amikor ilyen iszonyú dolgokat gon­do­lok?" Az ilyen gondolatok sokszor egyáltalán nem belőlünk fakadnak, bármilyen go­nosz is a test, hanem az ördögtől. Nem vagyunk felelősek azokért a gondolatokért, mert nem belőlünk erednek – de azért már felelősek vagyunk, ha dédelgetjük őket, mert ez már tőlünk függ.

           

            A Szentírás felfedi az elménk ellen irányuló háromrétű sátáni haditervet:

1. Sugallat. A Márk 8. része elmondja, hogy amikor Jézus világosan beszélt ta­nít­ványaival a keresztről, Péter félrevonta Őt és megpróbálta Jézust eltántorítani. Jé­zus azonnal rájött, honnan erednek Péter gondolatai: "Távozz tőlem, Sátán..."

Az ördög célja az, hogy az elmébe ültetett gondolatok végül bűnt szüljenek. Az Ap. Csel. 5-ben Péter megfelelő távlatba helyezi Anániás bűnét, aki a földjéért ka­pott pénzzel kapcsolatban a közösséget becsapta. "Anániás, miért foglalta el a Sá­tán a te szívedet, hogy megcsald a Szent Szellemet ...?"

2. Beavatkozás. Az ördög ki akarja verni Isten Igéjét az ember elméjéből. A Márk 4:15. (a mag, amely az út mellé esett) azokról szól, akikbe az Ige elvettetett: "..., de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán és elragadja a szívökbe vetett Igét."

3. Uralom. Ez az ördög végső célja, amikor az elmét foglyul ejti és elárasztja kényszerítő, mániákus gondolatokkal. Az ezzel a problémával terhelt embereket "az ördög tőrben tartja, a maga fogságában, hogy az ő akaratát cselekedjék" (2Tim. 2:26.).

Az emberi szellem. Az elme nyitva áll az emberi szellemből jövő üzenetek és benyomások özöne előtt is. Fontos megértenünk, hogy noha az  embert az Efézus 2:1. úgy írja le, mint aki "halott az ő vétkeiben és bűneiben", az újjá nem teremtett ember szelleme továbbra is létezik. Az embernek megvan a szelleme. A Bibliában az élet és a halál mindig a kapcsolat függvénye. Az élet a Krisztuson keresztül Istenhez való kapcsolódás, Aki a teremtésen felül álló Élet Forrása. A halál az Istentől való elszakítottság a bűn miatt.

            Az emberi szellem tehát, noha a halál állapotában van, tovább létezik és működik. Képes a szellemi világhoz kapcsolódni. Mivel azonban az ember a halál állapotában van, csak olyan szellemi lényeket tud elérni, akik szintén a halál állapotában vannak, vagyis a gonosz szellemeket. A Biblia ezért tiltja a spiritizmus és a jóslás minden formáját, mert az ember nagyon sérülékeny az okkult szolgasággal szemben ezeken a területeken.

            Az emberi szellemből az elmébe a következőképp jutnak el az üzenetek:

           

1. A lelkiismeret hangja. A lelkiismeret nem Isten hangja, nem is tévedhetetlen, hanem az emberi szellem működése, amely képes felfogni az általános, erkölcsi igazságot és azt viselkedésünk egyes eseteire alkalmazni. A lelkiismeret megnézi, amit tenni akarunk és amit tettünk és azt mondja: "Ez rossz", vagy "ez jó" (Róma 2:15.).

   2. Beleérzés. Ez az az azonnali ítélet, bepillantás, vagy megérzés, ami közvetlenül, bármilyen látható közbevetett gondolati lépés nélkül merül fel bennünk. Ez a beleérzés meghatározhatatlan serkentésektől, hirtelen és alkotó jellegű, villanásszerű megértésekig terjedhet. Gondolj arra, hogy itt nem a Szent Szellem hangjáról beszélünk, hanem csupán a természetes emberi szellem egyszerű működéséről. Némelyek érzékenyebben látják meg a dolgokat, mint mások.

Isten hangja. Az embernek, minden bűne és lázadása ellenére sem sikerült soha kikerülnie Isten hatóköréből. Ez az ember egyetlen reménye. Amikor Isten Önmagához hívja az embert, az ember hallótávolságra van Istentől. Úgy érintkezünk Istennel, hogy mindketten a szellemünkkel keressük a másikat. A Szent Szellem Isten felénk való kinyúlása. "A Szellem" – mondta Jézus – "az Atyától származik" (János 15:26.).

            Néha talán az Isten ítéletére válaszoló, fájdalmasan felébredt lelkiismeretünkben ismerjük fel az Ő hangját, néha közvetlen ráérző benyomás által. A keresztény számára elsődlegesen fontos, hogy ismerje Isten hangját és hogy azt el tudja választani, meg tudja különböztetni az elméjében versengő benyomásoktól. "A juhok – mondta Jézus – követik a Pásztort, mert ismerik a hangját; és idegent egyszerűen nem követnek, mert nem 'ismerik' az idegen hangját". (János 10:27, 5.). A megújult elme központi kérdése, hogy mi módon oszlathatók el az értelmi akadályok az Isten hangja meghallásának útjából.

 A múlt. Az eddig említett források mellett az idő dimenziójával is számolnunk kell.

            Más szavakkal, az elme nem csak a jelenből kap jelzéseket, hanem a múltból is, emlékek formájában. Van, amire megpróbálunk emlékezni, mások kéretlenül és akaratunk ellenére jönnek elő. A múltbeli bukások vádolnak minket. Régi bánatok tovább fájnak. Rég elveszített örömök kínoznak, vagy olyan álmok és törekvések kísértenek minket, amelyek sosem valósultak meg.

            Némelyeknél a múlt gyakorolja a legerősebb hatást. Ennek oka az, hogy az emlékezet hajlamos válogatni az emlékekben. A pusztában vándorló izraeliek elégedetlenségének legtermékenyebb talaja az volt, hogy visszaemlékeztek a "régi szép" egyiptomi napokra: a halakra, amelyeket ingyen fogyaszthattak Egyiptomban, az uborkákra, a dinnyékre, a fokhagymára, a vöröshagymára és póréhagymára (4Mózes 11:5.). No és mi van a rabszolgasággal...a vályogtéglákkal és a meggyilkolt csecsemőkkel?

Az emlékezetnek természetesen pozitív hatása is van. A múltbeli áldások emléke élénkítheti jelen hitünket és engedelmességünket. Izrael visszaesésének idején a próféták állandó felhívása ez volt: "Emlékezzetek...!" "Emlékezzetek, hogyan hozta ki az Úr atyáinkat Egyiptomból, emlékezzetek, hogyan vezette őket a pusztában; emlékezzetek, hogyan vitte be őket az Ígéret Földjére!" És Jézus szavai az utolsó vacsorán: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lukács 22:19.) megerősítik az Isten-központú emlékezet megszentelő erejét.

            Mindezek után elmondhatjuk azonban, hogy az elme valódi problémája nem az, hogy mennyi, vagy milyen összetett információt kell feldolgoznia. Fel kell fedeznünk a valódi problémát.

Kronológikus Biblia olvasás 269. nap

Nehémiás 1-5.

Hit Gyülekezete Marosvásárhely - Hogyan tudod elkerülni a veszteségeket

Flaisz Endre - A kétéltű ember 1.

A szívünket, szellemünket, ami az Úrral való találkozás és kapcsolattartás színhelye, a Szentírás megkülönbözteti, sőt néha szembeállítja a lelkünkkel, amely által az érzékelhető külvilággal tartjuk a kapcsolatot. Ezért a keresztények néha hajlamosak megfeledkezni arról, hogy lelkük is van. Pedig ha az „előszoba”, vagyis a lelkünk tele van súlyos bútordarabokkal, amelyek eltorlaszolják a „vendégszobához”, azaz a szellemünkhöz és a szívünkhöz vezető bejáratot, ez természetesen kihatással lesz a vendégek fogadására, vagyis a szellemi életünkre is.

A szellemünk és a lelkünk többek között abban különbözik egymástól, hogy a szellemünk közvetlenül természetfeletti eredetű részünk, míg a lelkünk természetes eredetű valóság. Lelkünket – amely többek között a habitusunkban, viselkedésünkben, stílusunkban, gondolkodásmódunkban nyilvánul meg – alapvetően három tényező alakítja. Az egyik az őseinktől genetikailag örökölt hajlamok, amelyek valamiképp a véren keresztül határozzák meg a lelkialkatunkat. A másik a neveltetésünk, amely – jó esetben – képes ezeket a hajlamokat bizonyos keretek közé szorítani, hogy alkalmassá váljunk a társadalomban a közösségi életre. A harmadik tényezőt pedig a démonok jelentik, akik igyekeznek megkötözni lelkünk egyes területeit, hogy ezáltal olyan gondolatokra, érzelmekre vagy magatartásra kényszerítsenek bennünket, amelyeket magunktól nem tennénk meg.

E három tényező közül az őseinktől örökölt hajlamaink a legalapvetőbbek, amelyeket a Biblia általában bűnös természetnek, „óember”-nek vagy testi embernek is nevez. Péter apostol ezeket a hajlamokat hiábavalóknak nevezte, amivel arra utalt, hogy az örökkévalósághoz mérve az ember lelkének még azok a képességei is haszontalanok, amelyek a földi boldogulásunk szempontjából egyébként hasznosak lehetnek: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből [anasztrofé: hajlam, magatartásforma]; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pt 1:18–19) Amennyiben szó szerint vesszük Péter szavait, úgy az apostol csupán az őseinktől örökölt hajlamainkról (anasztrofé) beszélt, nem pedig az életünkről egészében véve. Annyiban azonban mégsem tévedtek a fordítók, amikor a hajlamot életnek fordították, hogy ezek a hajlamok egy idő után természetesen megnyilvánulnak az ember mindennapi életében is, hiszen amilyen vágyak fortyognak az emberben, és amikről állandóan ábrándozik, azokat egy idő után el is kezdi megvalósítani. Az ember lelkében lévő hajlamoknak a sorssal való kapcsolatát még jobban megragadja a görög pszükhé kifejezés. Ezzel a szóval a görögök nem csupán az ember érzelmeit, gondolatait és akaratát, vagyis egy szóval: a lelkét fejezték ki, hanem azt az egész folyamatot, ahogyan a lélekben lévő hajlamokból idővel kialakul egy emberi életpálya, sors is. Vagyis a görög emberek úgy látták, hogy a lelkükben lévő vágyak és hajlamok arra ösztönzik őket, hogy ezeket a vágyakat ki is fejezzék, meg is valósítsák, ezért magától értetődő volt a számukra, hogy ezek a hajlamok egy idő után formát öltenek az ember életében, sorsában is. Számukra tehát a pszükhé kifejezésben ez a két valóság, a lélek és a sors elválaszthatatlanul összefonódott.

Ez a romlás egy kis ábrándozással kezdődik a lélek egy rejtett zugában

E nélkül az összefüggés nélkül nehéz megértenünk, hogy a korai kereszténység második generációjában kibontakozó aposztáziát az apostolok miért pont a lélek területére vezették vissza. Mielőtt azonban ezt megvizsgálnánk, még egy fontos dolgot el kell mondanunk ezekkel a hajlamokkal kapcsolatban. Amikor olyan hajlamokról és magatartásformákról beszélünk, amelyek ellenkeznek Isten akaratával, nem csupán a romlott és bűnös vágyakra gondolunk, mint amilyen mondjuk a paráznaság vagy a gyűlölet. Hiszen ha belegondolunk, nem csupán a kifejezetten bűnös hajlamok képesek szembefordítani egy embert az Isten akaratával. Egy alkalommal például odament Jézushoz egy fiatalember azzal, hogy a jövőben még az eddigieknél is jobban szeretne Istennek tetsző életet élni.

Ekkor Jézus mindössze annyit mondott neki, hogy adja el mindenét, és kövesse őt, amire viszont ez a fiatalember már nem volt képes. Noha a mózesi Törvény alapján nem követett el semmilyen cégéres bűnt, mégis nyilvánvaló, hogy döntése által szembefordult Isten akaratával és azzal a sorssal, életpályával is, amit Isten a számára kijelölt. Az életére vonatkozó isteni tervtől mindössze az tartotta távol, hogy jobban vágyott a csendes vidéki életformára a tanyán, mint arra a „mozgalmi” jellegű életre, amely Jézus mellett várt volna rá. Ő az Isten akaratának a megcselekvését abba a farmer életformába szerette volna beilleszteni, amelyet a felmenői minden valószínűség szerint már generációk óta folytattak ugyanazon a tanyán. Noha a Biblia sehol sem nevezi ezt az életmódot önmagában bűnnek, mégis ennek a fiatalembernek a személyes elhívása és sorsa szempontjából az említett életforma iránti vágya akadálya lett annak, hogy bekerüljön Isten tökéletes akaratába.

Kronológikus Biblia olvasás 268. nap

Ezsdrás 7-10.

LET'S GOSPEL FOR MEN - Csillagösvényeken

Tom Marshall - A keresztény és gondolkodása 2.

GONDOLATVILÁGUNK

Ha meg akarjuk érteni azokat a problémákat, amelyekkel elménkben találkozunk, meg kell találnunk gondolataink és benyomásaink áradatának forrását. Más szavakkal: honnan jön gondolkodásunk nyersanyaga?

Jézus mondta: "Nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem; és nem romlott fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismertetik meg..." (Lukács 6: 43-44.)

            Vizsgáljuk meg ezeknek a forrásoknak némelyikét kissé részletesebben!

           

A világ. A külső környezetünkből származó információk az érzékszerveken keresztül jut­nak el az elméhez. Ezek közül sok erkölcsileg semleges, vagy nem is erkölcsi jel­le­gű: például az időjárás, a feleségünk ruhájának a színe, vagy az étel íze. Mind­azon­ál­tal az információ lehet érdekes, ijesztő, örvendetes, vagy humoros.

            A világ fogalmához tartozik az is, amikor Jézus azt mondja, hogy annak "cse­le­ke­de­tei gonoszok" (János 3:19.). Ez a "világ" magába foglalja az Isten ellen lázadó és az Ő életétől elidegenedett emberi magatartás teljességét. Magába foglalja az emberi élet kultúráját, gazdasági rendszerét, műszaki képességeit és politikáját. Naponta ta­lál­kozunk ránk gyakorolt nyomásával, befolyásával, értékítéletével, véleményeivel és hír­verésével. A rádión, a televízión, a könyveken, a beszélgetéseken és az újságokon ke­resztül elménk ezeket a nézeteket és szemléletmódot kapja. Ne legyenek tév­esz­mé­ink a világ valódi természetéről!

            

"Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel." (1János 5:19.)

"...Az az antikrisztus szelleme, amelyről hallottátok, hogy eljő; és most e vi­lág­ban van már." (1János 4:3.)

            Meggyőződésem, hogy a keresztények nem vizsgálják meg eléggé azt, amit lát­nak és hallanak. A hírközlés módszerei sokszor olyan vonzóak, hogy elkápráztatnak min­ket, és nem fedezzük fel valódi tartalmát annak, amit elénk tárnak. Gon­dol­ko­dá­sunk elferdülhet anélkül, hogy ennek tudatára ébrednénk.

            Gondolataink világi beállítottságát nem hagyjuk el automatikusan, amikor ke­resz­ténnyé válunk. Emlékszem, egyszer Hollandiában egy összejövetelen felállt egy fia­talember és megvallotta: "Négy éve vagyok keresztény, de az Úr ezen a héten mu­tat­ta meg nekem, hogy végig úgy gondolkodtam, mint egy pogány."

            A test. A "test" szó, ha erkölcsi, vagy szellemi értelmében használjuk, nem az em­beri testet jelenti; nem a külső világot, inkább a belsőt; nem a külső környezetet, in­kább a belső berendezkedést. Az Újszövetségben a "test" foglalja össze az emberi ki­e­légüléshez szükséges minden vágyat, kívánságot, szükségletet és hajtóerőt. A bűn­be­esés révén az emberben levő bűn fogalmává vált.

            "Ezt a szabályt ismerem fel tehát, hogy amikor azt akarom tenni, ami helyes, ott van velem a gonosz is. Lényem legmélyén teljesen egyetértek Isten Törvényével; de képességeimben felfedezek egy másik törvényt is, amely harcban áll értelmem törvényével és a képességeimben levő törvénynek – a bűn törvényének – fogságába vet engem."

    (Róma 7:21-23. Weymouth angol fordítása alapján.)

            Jakab 1. részében, a kísértésről szóló klasszikus elemzésben, a test elsődleges szerepet játszik. A 14-15. versek kijelentik:

"Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván, halált nemz."

            A testről megtudjuk, hogy Isten ellensége és ebben javíthatatlan.

"...A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt." (Róma 8:7-8.)

            A testnek kielégüléséhez először az elmét kell foglyul ejtenie. Minden bűn, ahogyan erre Jézus a Hegyi Beszédben rámutatott, először is az elmében bűn.

Scofield: Jeremiás könyve 20-22. fejezet

(20,2) Nagyon kínos fájdalmakkal járt kalodába zárva lenni (új fordítás), ahol az áldozat fejét, kezeit és lábait egy szál deszkába vájt lyukakba szorították.

(20,7) Jeremiás nem vádolta az Urat azért, hogy rászedte őt, hanem mély fájdalmának adott kifejezést azért a rettenetes helyzetért, amelybe került. Isten arra hívta fel, hogy állandó ellenségeskedések között egyedül álljon meg. Fokozatosan került abba a helyzetbe, amelyre Isten elkészítette őt – de ez nagy nyomorúságot jelentett Jeremiásnak. A Jer 20,14-18. v.-ben megrázó szavakkal panaszolja el gyötrelmeit. A prófétai könyvek hasonló részeit nem tekinthetjük bűnös és tévelygő emberi gondolatok kifejezésének csupán. Jeremiás rettentő nagy bánata Isten szomorúságát is tükrözi, aki látja népét a bűn és hitetlenség útján haladni, a nép nem ismeri fel jóságát, és így kénytelen megfenyíteni őt.

(22,19) Egyesek azt állították, hogy mivel a történeti könyvek semmit sem mondanak Joákim sorsáról, Jeremiás tévedett, amikor ezeket prófétálta róla. Éppen ellenkezőleg, ezek a jövendölések még további történelmi eseményeket tudatnak velünk. Amennyiben Jeremiás ilyen pontosan megjövendölte, hogy mi fog történni kortársával, s ha jövendölése nem teljesedett volna be, lehetetlen, hogy a nép továbbra is úgy tekintett volna Jeremiásra, mint igazi prófétára, és nem őrizte volna meg kincsként írásait.

(22,30) Ezt a kijelentést nem úgy kell érteni, hogy Kóniásnak (vagy Jekóniásnak vagy Joákinnak vagy Jojákinnak) egyáltalán nem lesznek gyermekei, hiszen az 1Krón 3,17-18 név szerint említ néhányat (vö. Mt 1,12). Az isteni ítélet kimondja azt, hogy mint gyermektelent kell följegyezni őt, azaz nem lesz olyan testi leszármazottja, aki helyet kapna Izráel királyainak névsorában. Ezért ha az Úr Jézus, akinek el kell foglalnia Dávid trónját (Lk 1,32-33), Józseftől, Mária férjétől származott volna test szerint, aki Jekóniás vonalából volt, ez ellentmondana az isteni jövendölésnek. Krisztusnak Józsefen, nevelőapján, tehát Jekóniáson keresztül dinasztikus joga van a trónhoz. Jézus test szerinti származása azonban Dávidtól Márián keresztül történt, akinek a származási táblázat szerint nem Salamonon, hanem Nátánon át vezet vissza a családfája Dávidhoz (vö. Lk 3,31 és Mt 1,17).

Simon Wiesenthal - A Sacher-hadművelet 1.

1947 vége felé felhívott telefonon Ruppertsberger miniszteri tanácsos, a felső-ausztriai biztonsági hivatal vezetője. Közölte, hogy nemsokára felkeres egy tisztviselő egy bizonyos Viktor Nageler nevű SS-Sturmbannführer ügyében, és kért, hogy adjak az illetőnek felvilágosítást. Másnap újabb telefonhívást kaptam: ezúttal Mr. Ettinger jelentkezett a CIC-től. Ő is Viktor Nageler felől érdeklődött. Ez már nem az első ilyen eset volt. Egy ízben a biztonsági hivatal bizonyos Josef Urbanról faggatózott nálam, és nem sokkal azután a CIC is tájékozódni kívánt az illetőről.

  Felismertem, hogy itt valamilyen nagyobb tétre megy a játék az osztrákok és az amerikai megszálló hatalom között. Nyilvánvaló, hogy mindketten egykori nácik iránt érdeklődnek, mégpedig nem annyira háborús bűneik, mint inkább itt és most játszott szerepük miatt – különben nem volna mindkét fél ennyire izgatott.

  

Ruppertsberger miniszteri tanácsosnak már egész sor kisebb mozaikkocka állt rendelkezésére. Így például tudomása volt róla, hogy dr. Siegfried Uiberreither, Stájerország Gauleitere hamis papírokkal szökött Olaszországon át Dél-Amerikába vagy a Közel-Keletre. Tudott arról is, hogy 1947 közepén egy bécsi állami nyomdából titokzatos körülmények között eltűnt egy halom személyazonossági igazolvány. Az igazolványok sorszámait ismerték, és felmerült a gyanú, hogy szerepet játszhattak Uiberreither szökésében; ezt a feltételezést azonban egyelőre semmiféle bizonyíték nem támasztotta alá.

  Ám egy szép napon letartóztatnak egy régóta keresett, bűnös múlttal terhelt körzetvezetőt, s az illető olyan okmánnyal igazolja magát, amelynek sorszáma megegyezik az egyik eltulajdonított igazolványéval. Erre a rendőrség szigorú kihallgatásnak veti alá, azt állítva, hogy már más, hamis személyazonossági igazolvánnyal ellátott személyeket is elfogtak, és azok már tettek vallomást. A hatás nem marad el: letartóztatása után a harmadik napon az illető „köpni” kezd.

  

A vallomás során hangzik el első ízben Theodor Soucek grazi nagyiparos neve, bár még jó időbe telik, amíg az államrendőrség rájön, hogy személyében egy szerteágazó náci földalatti szervezet fejével van dolga. Ez a szervezet a PFSZ-hez hasonlóan különböző formákban lép fel, s van egy „katonai”, valamint egy politikai ágazata. A politikai ágazat „SORBE”-nak (Soziale Ordnungsbewegung Europas – Európai Társadalmi Rendmozgalom) nevezi magát, és az a célja, hogy a nemzetiszocializmus ismét politikai befolyáshoz jusson. 1947-re ugyanis a nácikban már ismét feltámadt a remény: érzékelték a szövetségesek közötti feszültséget, és – nem egészen alaptalanul – úgy vélték, ők majd még nagyobb éket verhetnek közéjük. Mindenekelőtt azonban – ismét csak nem egészen alaptalanul – abból indultak ki, hogy a megszálló hatalmak távozása után újfent politikai tényezővé válhatnak az országban. Elvégre Ausztriában hatszázezer embert tartottak nyilván, mint az NSDAP – a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt –, az SS vagy az SA egykori tagjait. Ha ehhez hozzávesszük a családtagok létszámát, bizony elég takaros potenciális választói réteg kerekedik ki. Igaz, a nácikat a törvény egyelőre természetesen még kizárta a választójogból, és úgyszólván politikai illegalitásban voltak; ezt az időt azonban a jövendő káderek kinevelésére akarták fordítani, hogy aztán, a helyzet megváltoztával, ez az elit alapítsa meg és vezesse az új náci pártot.

  Soucek szervezetének „katonai” ágazata ugyanakkor a nácizmus régi nagyságait segíti, hogy megszökjenek a szövetséges internálótáborokból, elsősorban a wolfsbergi brit és a glasenbachi amerikai táborból. Soucek összekötői nemcsak személyazonossági igazolványokhoz tudnak hozzájutni, hanem útlevelekhez is. Ruppertsberger gyanúja helytállónak bizonyult: Uiberreither, a körözött Gauleiter is ily módon kapott hamis iratokat.

  

Akkoriban meglehetősen sokan tartottak igényt ilyen jellegű segítségre, hiszen közvetlenül a háború után számos törvényt hoztak a nemzetiszocialisták ellen, és még az osztrák igazságszolgáltatás is viszonylag komolyan vette a feladatot. Lényegében két csoport ellen bocsátottak ki körözési listákat. Az egyikbe azok tartoztak, akik korábban a Gestapónál, a gettókban vagy a koncentrációs táborokban teljesítettek szolgálatot, és ezért többnyire gyilkosság miatti vádemelés várt rájuk; a másik csoport tagjai az NSDAP-ban vagy valamilyen más nemzetiszocialista szervezetben viselt funkciójuknál fogva részt vettek az úgynevezett „Anschluss” előkészítésében, és ezért hazaárulási pernek néztek elébe.

  E második csoportba tartoztak az úgynevezett „illegálisok” is, vagyis azok, akik már az Anschluss előtt beléptek a náci pártba. E státus legfőbb ismérve a 660 ezernél alacsonyabb sorszámú párttagsági könyv volt; ezt a sorszámot 1938. március 13-án bocsátották ki, tehát az ennél kisebb számok az illegális múlt s következésképp a hazaárulás bizonyítékának minősültek, egyébként nem mindig teljes joggal, ugyanis, ahogy gyökeres átalakulások idején sűrűn megesik, akkoriban is akadtak opportunisták, akiknek utólag sikerült alacsonyabb sorszámú tagkönyvet szerezniök. Ehhez általában elegendő volt, ha két tanúval bizonyították: illegális ténykedésük oly jelentékeny volt, hogy még az illegális mozgalomhoz való csatlakozást sem akarták megkockáztatni, noha szívük minden hevével oda húztak. Ausztriában, ahol még alacsony autórendszámokat is lehet vásárolni, ezt az eljárást csaknem minden esetben siker koronázta, és az ekképp szerzett alacsony sorszámú tagkönyv nemcsak a személyes presztízst növelte: tulajdonosa a zsidóvagyon szétosztásánál, valamint a zsidóingatlanok, -lakások vagy -üzletek árjásításánál is előnyt élvezett a magasabb sorszámú párttársakhoz képest. 1945 után következett a hideg zuhany: az illetőknek most teljes erőbedobással az ellenkezőjéről kellett meggyőzniök a hatóságokat, tudniillik arról, hogy a valóságban korántsem voltak illegális párttagok, csak utólag, csalással szereztek alacsony sorszámú tagsági könyvet. Ehhez általában újabb két tanút kellett felmutatniok – nácitlanítási tanúknak nevezték őket, és hébe-hóba megesett, hogy azonosak voltak a jól bevált korábbiakkal.

Kronológikus Biblia olvasás 265-267. nap

Zakariás 8-14.
Eszter 1-5.
Eszter 6-10.

Tom Marshall - A keresztény és gondolkodása 1.

Nagyon hálásak lehetünk ma, hogy a Szent Szellem kegyelmes mozgása az Egy­ház­ban újra felszínre hozza a szellemi tapasztalatok valóságát. Az evangéliumot nem­ze­dékeken keresztül túlnyomóan értelmi és erkölcsi elméletek gyűjteményeként mu­tat­ták be. Mostanában ismerjük fel azt, amit a Szentírás mindig is világosan állított, hogy az Isten ismerete elsősorban az ember szellemének szóló ki­nyi­lat­koz­ta­tás, nem pedig értelmének adott információ.

    ...Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Szelleme által ...Érzéki természeti ember pedig nem foghatja meg az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy szellemileg vizsgálhatók.

(1Korintus 2:9, 10, 14.)

            

Ennek messzeható következményei vannak egész keresztény tapasztalatunkra vo­nat­kozóan. A bibliai hit például nem ugrás a sötétbe; nem annak eltökélése, hogy bi­zo­nyíték nélkül hisz. Ellenkezőleg, a hit szilárd bizonyítékon nyugszik: ez a hit válasz Is­ten kinyilatkoztatott akaratára, melyet szellemünk "meglát", ahogy Pál erről az 1Ko­rintus 2-ben beszél. Az Újszövetség hitről szóló fejezete, a Zsidó 11. is alá­húz­za, hogy a hit "látás".

            Ez a kinyilatkoztatásból fakadó ismeret azonban nem érhető el intellektuális gondolkodással, és amint erre Pál rámutat, azt természetes elménk nem is tekinti megbízhatónak. Ezért azok a keresztények, akik az evangéliumot majdnem teljesen értelmükkel közelítik meg, a hitet gyakran nagy problémának találják. Egy barátom az ilyen embereket "értelmileg hátrányos helyzetű keresztényeknek" nevezi. Az értelem gyakran útban van és elnyomja a hitet.

            Nos, mindebben sok az igazság, de ez nem a teljes igazság. Beleeshetünk abba az éppen olyan veszélyes tévedésbe is, hogy csak a szellemre van szükségünk ahhoz, hogy az Úrral járjunk – feledjük el értelmünket, az csak bajt okoz! Ha nagy az ész, nagyok a problémák; kevés ész, kicsik a problémák; nincs ész, nincsenek problémák! Végzetes lehet, ha így ellene vagyunk az értelemnek.

            Az ember elméje továbbra is a világmindenség stratégiai csatatere. Az elme fö­löt­ti uralomért folyó harc valójában az ember fölötti uralomért zajlik. A ke­resz­té­nyek­nek ma világosan meg kell érteniük az emberi elme feladatát, a problémákat, ame­lyekkel az elme szembe kerül és – ami a legfontosabb – azt, hogyan gon­dos­ko­dott Isten az elme megváltásáról.

AZ ELME FELADATA

            Az elme a személyiség fő kommunikációs központja. Az, ami az elménkben folyik, alapvetően meghatározza személyiségünket. A Példabeszédek 23:7. így szól: "Mert, mint ahogy gondolkodik...magában, olyan ő." Gondolataink meghatározzák tetteinket, tetteink pedig azt, hogy mivé válunk.

És látta az Úr, hogy megsokasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. (1Mózes 6:5.)

     Az elme kommunikációs központjába különböző forrásokból  információk, benyomások és üzenetek egész tömege áramlik be. Ezeket az adatokat az elme fo­lya­matosan elemzi, értékeli és döntéseket hoz velük kapcsolatban. Sok adatot – va­ló­szí­nű­leg a nagy többséget – az elme kirostálja, vagy figyelmen kívül hagyja; másokat meg­fontol és elutasít; néhányat elraktároz későbbi felhasználásra; a kiválasztottakat vi­szont döntésre az akarat elé terjeszti. Az elfogadott információk végül valamiféle vi­selkedést eredményeznek.

Karizmatikus klasszikusok - Kenneth E Hagin - 2000 0314 PM LaMarque, TX

Forrongó világ 10/1

Simon Wiesenthal - A találkozás 4.

Így hát mentem tovább, Bromberghez, aki már számított látogatásomra – a CIC nyilvánvalóan figyelmeztette. Azonnal megértettem, hogy Bromberg valamilyen hírszerző csoportot vezet, és Stroncickij az informátorai közé tartozik. Az idő tájt a menekülttáborokban fel-felbukkantak polgári ruhás amerikaiak, hogy a keleti területeken uralkodó viszonyokról és egyes meghatározott helységekről érdeklődjenek. Kezdetben egyikünk se értette, mire valók ezek a kérdések, ám Stroncickijnek, úgy látszik, sokkal gyorsabb volt a felfogóképessége…

  

– Maga lecsukatta Stroncickijt, én meg szabadlábra helyeztem – fogadott mosolyogva Bromberg, úgy, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.

  – Őrnagy úr, tanúvallomások állnak rendelkezésünkre, melyek szerint ez az ember meghatározatlan számú gyilkosságot követett el, mégpedig saját kezűleg…

  – Az bizony meglehet – válaszolta Bromberg –, csakhogy az én feladatom az, hogy információkat gyűjtsék; hogy ki az, akitől kapom, ahhoz semmi közöm.

  

Bromberg mindezt hallatlanul fölényesen adta elő; modorát ma „cool”-nak* mondanánk. Úgy viselkedett, mint aki a magasabb államrezón jegyében száll szembe holmi naiv és gyermeteg igazságképzetekkel, elvégre olyan bölcsesség és tájékozottság letéteményese, amilyenhez ez az előtte álldogáló sovány és értetlen zsidó soha nem férhet hozzá.

  Később gyakran eltűnődtem rajta, ugyan mi hasznát vehették Stroncickijnek az amerikaiak. A háborút jórészt valóban lágerekben töltötte, a keleti fronton nem járt, a táborlakók között pedig, Isten a tudója, bőven akadtak megbízhatóbb hírforrások. Alighanem mindössze annyi történt, hogy Stroncickij ez esetben is, mint korábban az oroszoknál, majd a németeknél, ügyesen alakította az olyan embert, aki megbízóinak minden utasítását készségesen és rátermetten teljesíti. Adott esetben például átmeneti gyűjtőtáborokat szervezett az ukránok számára, és ott információkat szerzett olyan honfitársaitól, akik valóban tudtak valamit; ámbár nézetem szerint még ezt a feladatot is éppily jól ellátta volna akármilyen tisztességes ember, akit netán kommunistaellenes meggyőződés is hevít. Úgy látszik azonban, a Cég embereit szerte a világon valami rejtélyes rokonszenv fűzi egymáshoz, s Bromberg azonnal megérezte Stroncickijben, milyen engedelmes és ügybuzgó munkatárs lehet. Mit számított a gyilkolási hajlama, ehhez az elsőrendű szervezői tehetségéhez képest!

  

Sokat már nem tehettem, legföljebb elpanaszoltam egy CIC-beli barátomnak, hogyan rázott le Bromberg. – Tudom én, mekkora szerepetek volt a háború megnyerésében – mondtam neki –, tudom, hogy ha fel nem szabadíttok, egyikünk sem marad életben. Amíg csak élek, örökké hálás is leszek érte. És mégis, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy már ilyen rövid idő múltán a védelmetekbe vesztek egy sokszoros gyilkost, csak mert így vagy amúgy a hasznotokra van. Higgyétek el, nem szolgáltathat annyi adatot, amennyi kárt okoz. Ha megráztok egy véres kezet, a ti kezetek is véres lesz.

  Barátom nem tudott és nem is akart vitába szállni velem. – Hiába, a tegnapi szövetség mára felbomlott. Majd meglátod, milyen gyorsan megváltoznak az idők. A németekre szükség van az oroszok ellen, és jó németből sajnos kevés van. – Aztán, mintha csak meg akarná cáfolni saját nézetét, mégiscsak adott egy címet, ahová fordulhatok. Gmundenben, egy kastélyban működik egy bizonyos szerv, amely fölötte áll Brombergnek; adjam elő ott is a mondókámat, ők talán megértőek lesznek.

  

Való igaz: a gmundeni vendéglátás igen udvarias és szívélyes volt. Miután átjutottam az őrláncon – amerikaiakon és osztrák rendőrökön –, rokonszenves fiatalember fogadott. Nyilvánvalóan úgy érezte, nagyon kedvesnek kell lennie hozzám, és ezért meghívott ebédre.

  – Köszönöm – mondtam –, de én nem enni jöttem. A segítségére van szükségem, hogy érvényesülhessen az igazság.

  A fiatalembert ez sem hozta ki a sodrából. Készségesen végighallgatta az egész Stroncickij-ügyet, a Bromberggel folytatott beszélgetést is beleértve.

  A történet végére érve vártam a választ. A válasz ugyancsak barátságos, sőt reménykeltő volt: majd ők foglalkoznak Stroncickijjel. És ez volt az utolsó megnyilatkozás, melyet ez ügyben amerikai részről tapasztaltam.

  Gmundenből visszatérve legalább attól reméltem vigaszt, hogy sikerül megtalálnom Kroupa főhadnagyot Beszereztem minden hozzáférhető telefonkönyvet, munkatársaim pedig kikeresték az összes Kroupát, és sorra felhívták őket. Az alsó-ausztriai Korneuburg egyik számán női hang szólt bele a telefonba: – Sajnos nem adhatom a férjemet; még szovjet hadifogságban van.

  Ekkor levelet írtam Szviridov tábornoknak, a szovjet főbiztosnak, aki az ausztriai Szövetséges Ellenőrző Bizottságban a szovjeteket képviselte. Ismertettem Kroupa érdemeit, és végezetül azt kértem, engedjék haza a hadifogságból, amilyen hamar csak lehet. Válasz soha nem érkezett.

  Stroncickij alighanem az USA-ban vagy Kanadában él, az amerikaiaktól kapott új iratokkal. A hidegháború küszöbén álltunk, és a szövetségesek prioritásai megváltoztak.

---

* Hűvös.

Finta Szilvia - A felkészülés napjai 4.

A hétéves katasztrófasorozat után az egész Föld tulajdonképpen újrateremtetik, kozmikus változások történnek: az Élet folyója jön ki Jeruzsálemből, mely kettéágazik, s meggyógyítja a föld összes folyóját és tengerét, köztük a Holt-tenger is „életre kel”; a hegyek lankás dombokká változnak, s Jeruzsálem lesz a föld legmagasabb pontja; megnő az emberek életideje; Jeruzsálemet Isten dicsősége mint egy fényfelhő veszi körül; olyan óriási lesz a népszaporulat, hogy Jeruzsálem kőfalain kívül is laknak, s a puszta is benépesül stb. A világ hatalmi struktúrája is átalakul: Izrael lesz az egész világ vezető hatalma; Dávid lesz Izrael fejedelme; s a Messiás Jeruzsálemből fog uralkodni. A mai gyakorlat szerint a sátrak ünnepének elejét és végét kitöltő napokon az áldozati törvényeket olvassák fel. Az ezeréves királyságban állni fog a Templom, az áldozatok bemutatása tanításul szolgál. A zsidó hagyomány hetven népet számlál. Az Első és a Második Templom idején a hét napon összesen hetven tulkot kellett áldozni, a rabbinikus irodalom szerint azért, mert Izrael minden nemzet békességéért és jólétéért közbenjárt ekkor. Zakariás próféciája szerint pedig a népek évente fel fognak járni Jeruzsálembe a sátrak ünnepét megünnepelni, akik viszont nem teszik, azok nem kapnak esőt. A Jeruzsálemben évente, a sátrak ünnepén megrendezett nemzetek felvonulása erre a jövőbeni eseményre mutat előre.
Szukkót szombatján két nagyon érdekes eseményre kerül sor. A zsinagógában a Prédikátor könyvét, illetve Góg és Magóg háborúját olvassák fel. A Prédikátor könyve szerint ugyanis ebben az időszakban is az istenfélelem tarthatja csak meg az embert, hiszen Isten minden dolgot ítéletre előhoz.

Az élet értelme A Prédikátor könyve az emberi élet értelmét kutatja. Egyik központi fogalmát: „hiábavalóságok hiábavalósága” a rabbik hétszer számolják a könyvben, s a Teremtés hét napjával hozzák párhuzamba. Mind az égről, mind a földről, mind a többi teremtményről meg van írva, hogy elveszti Isten, vagyis minden, ami ebben a látható világban van, látszatvalóság, olyan mint a pára, ami pillanatok alatt elillan. A szombatról viszont nem állít ilyet a Tóra, hanem azt mondja, hogy az az ember vesszen el, aki megrontja a szombatnak a napját. Tehát a rabbik szerint az egyetlen dolog, aminek értelme van ezen a földön, az a szombat, vagyis az Isten jelenlétében való lakozás – újszövetségi értelmezésben a Krisztusban való élet.

Egy középkori zsidó írásmagyarázó (Rási) szerint a Góg és Magóg háborúja ekkor fog megtörténni, s a Jelenések könyve szerint is a végső ítéletet és az Örökkévalóságot megelőzően még egy döntő ütközetre kerül sor Jézus Krisztus és a Sátán között. Ezékiel érzékletes képet ad erről a háborúról: „Sok idő múlva kirendeltetel: esztendők végével bejössz a földre, mely a fegyvertől már megnyugodott, melynek lakói sok nép közül gyűjtettek egybe Izráel hegyeire…
És mondasz: Felmegyek a nyílt földre, jövök azokra, kik nyugalomban vannak s bátorságosan laknak; kik laknak mindnyájan kőfal-kerítés nélkül, sem zárjok, sem kapujok nincs nékik; hogy zsákmányt vess és prédát prédálj, hogy fordítsd kezedet a már népes pusztaságok ellen s a nép ellen, amely a pogányok közül gyűjtetett egybe, mely jószágot és gazdagságot szerez, s lakozik a földnek köldökén.” (Ez 38:8a, 11–12)
Az ünnep hetedik napja a „nagy segítségkérés” (hosáná rabbá) napja. A nap az örvendezés után hirtelen a bűnbánó napok hangulatát ölti. Ezután az ember minden lehetőségét elveszíti arra, hogy sorsán változtasson, megkezdődik az ítélet végrehajtása, az örökkévalóságban mindenki elfoglalja helyét.

Forrás: Új Exodus Magazin, 2005.

Kronológikus Biblia olvasás 264. nap

Zakariás 1-7.

Scofield: Jeremiás könyve 13-15. fejezet

(13,5) Egyesek kételkedtek abban, hogy Jeremiás valóban elrejtette övét az Eufrátesznél, tekintettel a nagy távolságra és a háborús állapotokra. Voltak azonban Jeremiás prófétai szolgálata alatt olyan idők, amikor béke honolt ezen az egész területen. Nem lehetetlen tehát, hogy tett egy látogatást Babilóniában, és akkor megtörténhetett: miközben odament, elrejtette övét, és azután útban visszafelé kiásta azt. Lehetséges azonban úgy is visszaadni a héber szót, hogy az nem az Eufráteszt jelenti, hanem a Vadi Farahat, néhány kilométernyire északra Jeruzsálemtől. Ebben az esetben Jeremiás az övet valamikor a babiloni támadás előtt rejthette el. De mindenképpen elfogadható, hogy ez a rész valóban megtörtént eseményt ír le – nem valami látomást vagy kieszelt történetet. Jeremiás elrothadt öve Izráel elromlott életét és szolgálatát jelképezte.

(14,1) A szárazság nagy jelentőségű esemény volt abban az időben. Egyike volt azoknak a jeleknek, amelyeket a palesztinai szövetség megjövendölt (5Móz 28,23-24), s amelyek részben Aháb uralkodása alatt beteljesedtek (1Kir 17,1-től). Ez a jel azután beteljesedett, bár hosszabb idő múlva, az északi királyság fogságba hurcolásával, amit Júdának is súlyos figyelmeztető jelnek kellett volna látnia.

(15,11) Nem szabad összetéveszteni azt a maradékot, melyet Isten megtartott és amelyet Jeremiás képviselt, az egész nép hitetlen tömegével. A maradéknak is részesednie kell nemzete sorsában, az elkövetkező fogságban, mert ő is vétkezett (13. v.). Az egész nemzet fölötti ítélet azonban számára csak megtisztító fegyelmezés lesz, és különleges ígéretet kap (11. v.). A 15-18. v. tartalmazza a maradék válaszát arra, amit az Úr a 11-14. v.-ben mond. A hívő maradékot minden időben két dolog jellemezte – Isten szava iránti hűség és elkülönülés azoktól, akik kigúnyolják az Igét (Jer 15,16-17. v., vö. Jel 3,8-10).

Derek Prince - Hálaadás, Dicsőítés, Imádás

Hálaadás által elismerjük Isten jóságát

Dicsőítés által elismerjük Isten fenségét

Imádás által elismerjük Isten szentségét

Sok ember számára az ima csak arra való, hogy Istentől elkérjen dolgokat. Ez egy nagyon bekorlátozott látásmód. Az ima nem egyetlen hangszer, hanem egy egész zenekar. Ez a könyv három ima-hangszerrel foglalkozik. Ezek a hálaadás, dicsőítés és imádás.

Derek Prince világosan megmutatja az Írásokból, hogy Isten bizonyos feltételeket adott arra vonatkozóan, hogy miként közeledhetünk Hozzá. Ezek nem elméleti dolgok, hanem olyan alapelvek, amelyek képesek forradalmasítani az imaéletünket. És az említett mindhárom imafajtára szükségünk van, mert mindegyik Isten lényének egy másik aspektusával van összefüggésben.

A könyv ára: 1950.-  (Immanuel Al. kiadó)

Reinhard Bonnke - Jézus vére áldás és átok

A prédikáció a 21. perctől kezdődik.

Simon Wiesenthal - A találkozás 3.

– Az egész história futótűzként terjedt a lakosság körében. Ismerte mindenki, aki gyűlölte a németeket; valóságos legenda lett belőle, és menet közben bizonyára rá is ragadt néhány ékítmény, de a magva egész biztosan igaz – fejezte be elbeszélését Adolf Weiler.

  – Felismernék ma is Stroncickijt? – kérdeztem.

  – Hát persze, sajnos elég gyakran láttuk. Meg nem is volt olyan régen az egész…

  

Titkárom, Weissmann, aki jelen volt a beszélgetésnél, végig jegyzetelt, és most legépelte a házaspár vallomását. Aztán felolvasta nekik a jegyzőkönyvet, ők pedig aláírták. Délelőtt tizenegyre járt; megérkezésük óta mintegy másfél óra telt el. Íróasztalomon ott hevert a fontosabb telefonszámok listája, köztük a különféle menekültszervezeteké is. Megkerestem az ukránok számát, és nyugodt hangon megkértem dr. Stroncickijt, jöjjön át hozzám néhány percre, valamit meg szeretnék mutatni neki. Stroncickij megígérte, hogy öt percen belül ott lesz.

  Megkértem Weileréket, menjenek át a szomszédos helyiségbe, és ott csendben várakozzanak; ha eljön az ideje, majd behívom őket.

  

Így lépett be Stroncickij, életében immár másodszor, teljesen gyanútlanul egy olyan szobába, ahol nem várt rá semmi jó. – Ugye jól emlékszem, ön Mosty Wielkiébe való? – kérdeztem. – Érdekelne, mi történt az ottani zsidókkal. Nem tudna véletlenül segíteni?

  – Sajnos én erről semmit sem tudok – felelte Stroncickij. – Hiszen engem a nácik már negyvenkettő márciusában elhurcoltak a lembergi koncentrációs táborba, onnan pedig tovább, Auschwitzba és Mauthausenba. Összesen majdnem négy évet töltöttem a lágereikben.

  – És a háború után miért nem ment haza? – érdeklődtem.

  Stroncickijnek erre is készen volt a válasza. – Vissza Galíciába? Hiszen az most a bolsevikoké, és azok szemernyivel se jobbak a náciknál.

  Ekkor jelt adtam Weissmann-nak, ő kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját, és a Weiler házaspár belépett.

  – Bennünket nem tudott elcsípni, doktor úr – szólalt meg Adolf Weiler.

  Stroncickij csak bámult rá megdöbbenve, és hallgatott.

  – Sikerült elmenekülnünk maga elől – folytatta Weiler –, és nemcsak nekünk, hanem a Gleicher fiúnak is. Ő mesélte el, mi történt később Mosty Wielkiében. Tudniillik hogy hogyan is került a doktor úr valójában lágerbe. Ismerjük az egész Kroupa-féle történetet.

  Stroncickij ekkor elvesztette önuralmát. – Ilyesmiket mesél az a Gleicher, akit én magam engedtem szabadon? Ez a hála? Már rég nem élne, ha én akkor nem…

  

Ezzel Stroncickij maga játszotta el a lehetőséget, hogy terhelő tanúit hazug rágalmazóknak bélyegezze. Felhívtam a linzi rendőrséget, beszámoltam a tisztviselőknek a szembesítésről, és átadtam nekik az aláírt tanúvallomásokat. Egy óra múlva dr. Stroncickijt letartóztatták. És a Linzer Tagblatt már másnap részletes cikket közölt a „szenzációs fogás”-ról.

  Különösen örültem annak, hogy a beszámoló kiemelte Kroupa főhadnagy bátor és emberséges viselkedését is. Elhatároztam, hogy megkeresem őt, megköszönöm mindazt, amit tett, és ha szüksége van rá, felajánlom segítségemet. Az ilyen emberek teszik lehetővé, hogy a történtek után még Ausztriában éljek. Valahányszor Waldheim főhadnagyról esik szó, beszélni kell erről a másik főhadnagyról is.

  Ugyanakkor a Stroncickij-ügy, több más hasonlóval együtt, arra vall, hogy az amerikaiak jobban tennék, ha nem kérkednének vele, milyen sikeresen számoltak le a múlttal. Három nappal azután, hogy letartóztatták, Stroncickij már ismét szabad volt, sőt ott ült az irodámban: nem tudott lemondani az örömről, hogy a jó hírt ne személyesen közölje velem. Gunyorosan tudatta, hogy a Weiler házaspár tanúvallomása mit sem ér – az amerikaiak nem hittek nekik.

  

A dolog egyszerűen érthetetlen volt számomra. A tanúvallomások pontosságához és hitelességéhez nem fért kétség – lehetetlenség csak úgy félretolni őket. Ezért hát felkerestem a linzi CIC (az amerikai Counter Intelligence Corps) főnökét, akivel jó viszonyban voltam, hiszen közvetlenül a háború után e szervezet keretében dolgoztam.

  – Hogyan engedhették el Stroncickijt? – kérdeztem.

  Ám beszélgetőtársamnak láthatóan nem fűlt a foga a vitához. A Stroncickij-ügy, közölte, nem tartozik a CIC-re; az illető ugyanis egy másik amerikai szervnek dolgozik, informátori minőségben. A szóban forgó szerv a Harrach utca 16.-ban székel, és az ügyben bizonyos Bromberg őrnagy illetékes; csak tőle kérhetek felvilágosítást.

Finta Szilvia - A felkészülés napjai 3.

És idő többé nem lesz…

A jóm kippúrt, az „engesztelés” vagy „befedezés napjá”-t megelőző szombat a „megtérés szombatja”. A zsidó tradíció szerint ezen a napon felolvasandó prófétai szakasz figyelmeztet: „Térj vissza hát, Izrael, az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt.” (Hós 14:2) Talán a két próféta tanúságtételére – bár ezt nem tudni pontosan – Izrael maradéka felismeri Jézus Krisztusban az engesztelő áldozati bárányt, a Messiást, s kollektív módon, nemzeti szinten rehabilitálják Őt. A zsidó hagyomány jogalkotási elve szerint, mivel Jézust a hetvenegy fős Nagy Szanhedrin ítélte halálra, csak ugyanolyan jogkörű, tekintélyű és létszámú bíróság bírálhatja felül az ítéletet. Jóm kippúr egyébként napjainkban is Izrael kollektív megtérésének, bűnbánatának a napja, mely böjtöléssel, önsanyargatással telik.
Jóm kippúr befejezésekor fújják meg utoljára a sófárt. Ez az utolsó kürtszó a „rettenetes napok” végét jelzi, és figyelmeztet: a megtérésre adott kegyelmi idő lejárt, minden ember sorsa megpecsételtetett. A Jelenések könyvével egybevetve ez az időszak egyrészt egy utolsó nagy megtérési hullámmal (Jel 14:14–16), illetve azt követően Isten haragjának teljes kitöltetésével hozható párhuzamba (Jel 15:5–16:21). Ez már nem a figyelmeztetés, hanem az ítélet kiteljesedésének ideje. A Sátán az utolsó kürtszóra levettetik a földre, az Antikrisztus felállítja a pusztító utálatosságot a jeruzsálemi Templomban, s megkezdődik a zsidók üldözése.

Az utolsó kürtszót követően négy nap van már csak a következő ünnepig, a szukkótig („sátrak” ünnepe), így Izraelben megkezdődik a pusztai vándorlásra emlékeztető sátrak építése. A Jelenések könyve szerint a történelem utolsó nagy zsidóüldözésébe Isten aktívan beavatkozik, Izrael a pusztába menekül, s csodával határos módon megtartatik (Jel 12:14).

Isten sátora

A sátrak ünnepét a zsidó hagyomány „az ünnep”-ként (chág) tartja számon, hiszen ez a bibliai ünnepek sorában a hetedik, azaz „az ünnepek szombatja”. Egyik legfontosabb jelképe a sátor, mely emlékeztet a pusztai vándorlásra. A rabbik szerint a sátrat kell hogy állandó otthonunknak tartsuk, míg saját házunkat csupán ideiglenes lakhelynek. Ezzel tudatosítja az ember azt, hogy az egész földi élet tulajdonképpen egy vándorélet, amelyben a sátorlakó mindenütt idegen. A rabbik szerint maga a sátor az isteni gondviselés örök szimbóluma, így Isten, mint ahogy Izraelt a pusztában, folyamatosan ellátja népét, betölti szükségeit, csak tőle kell várni ezekre a megoldásokat, s nem szabad letelepedni a végső cél előtt.

A sátrak ünnepének első napján Zakariás próféta 14. fejezetét olvassák fel a zsinagógában. A prófécia szerint közvetlenül az ezeréves királyság előtt egy világméretű csatára kerül sor – a Jelenések könyve szerint Armageddonnál, azaz Megiddó hegyénél –, melyből isteni beavatkozás következtében Izrael kerül ki győztesen. „Mert minden népet ütközetre gyűjtök Jeruzsálemhez, és megszállják a várost, és kirabolják a házakat, megszeplősítik az asszonyokat; és a város fele számkivetésbe megy, de a nép maradéka nem gyomláltatik ki a városból. Mert eljön az Úr, és harcol azok ellen a népek ellen, amint harcolt vala ama napon, a harcnak napján. És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől, és az Olajfák hegye közepén ketté válik…” (Zak 14:2–4a) Megkezdődik az ezeréves királyság.

Kronológikus Biblia olvasás 263. nap

Aggeus 1-2.

Karizmatikus klasszikusok - Kenneth E Hagin - 2000 0233 AM LaMarque, TX

Finta Szilvia - A felkészülés napjai 2.

A „rettenetes napok”

Így a zsidó tradícióban a „riadó” két napjával kezdődnek a „rettenetes napok”, s jóm kippúr végeztével fejeződnek be. Ez alatt a tíz nap alatt minden reggel felharsan a sófár, figyelmeztetve: most van még lehetőség a megtérésre.
A próféciák, jövőbeni események tekintetében ez a periódus a dánieli utolsó évhét első három és fél évével azonosítható (lásd Dán 9). Ezzel hozhatók párhuzamba a Jelenések könyvében található figyelmeztető csapások – a hét pecsét felbontása és a hét kürtfúvás (!) –, melyek egyre borzasztóbb katasztrófákkal sújtják a földet (Jel 6:1–11:19). Izrael számára az első három és fél év a látszatbéke és a látszatbiztonság ideje. Ekkorra már egy nagyon nehéz időszak van a hátuk mögött: a földnek szinte valamennyi népe ellenük támadt Góg és Magóg háborújában; a világméretű katasztrófára egy zseniális vezető, a leendő Antikrisztus ajánlott megoldást, s Izrael a nyugalom érdekében szövetségre lépett vele; a világvezető jóvoltából felépült a Templom – az első égőáldozat bemutatását a hagyomány szerint szintén az újévi kürtzengés jelezte.

Miért szól a sófár? A rabbinikus irodalom a sófár megfújásával kapcsolatban számos magyarázatot ad, többek között: • emlékeztet a próféták és tanítók szavaira • félelmet hoz létre az emberekben • bűnbánatra készteti, megtérésre indítja az embert • a Templom felépülését és az égőáldozatok bemutatásának megkezdését jelzi • kihirdeti Isten királyi uralmát • összehívja a Mennyei Bíróságot az Ítélet napjára, hogy ítélkezzenek • Izrael szétszóródott maradékát figyelmezteti az összegyülekezésre • hangjára megnyílik az ég, s az emberek imái közvetlenül Isten elé jutnak • bejelenti a szombatévet, amikor is a föld fölötti rendelkezés joga egyedül Istené • a feltámadásra emlékeztet stb.

Meg kell említeni, hogy a „rettenetes napok” kezdetét, vagyis a rós hásánát a hagyomány „a betakarás napjá”-nak (jóm hakeszen) is nevezi, mivel ez a nap egybeesik az újholddal, amikor is nagyon sötét az éjszaka, minimálisra csökken a fény. A próféták a sötétség napját, illetve a sófár hangját az Úr napjával hozzák kapcsolatba. Sofóniás (Cefanjá) így ír erről a napról: „Közel van az Úrnak nagy napja, közel van, és igen siet; az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen! És megszorongatom az embereket, és járnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen, és kiontatik vérök, mint a por, és testök mint szemét. Sem ezüstjök, sem aranyuk nem szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján, és az ő féltő szeretetének tüze megemészti az egész földet; mert véget vet, bizony hirtelen vet véget e föld minden lakosának.” (Sof 1:14–18) Tágan véve ez az időszak a hétéves időszakot, szorosabb értelemben a hétéves időszak második felét jelenti.

Az újholdat a bibliai időkben csak két-három tanú egyértelmű bizonyságára hirdették ki, akiknek a Szanhedrin előtt tanúsítaniuk kellett: saját szemükkel látták az újhold keskeny sarlóját, vagyis a világosság legkisebb maradékát. Hasonlóképp a dánieli utolsó évhét első felében ugyancsak két tanú hirdeti: eljön az Úr napja, a haragnak és a sötétségnek a napja, amikor végleg lejár a kegyelmi idő, ami után lehetetlenné válik, hogy az ember módosítsa az örökkévalóságban betöltött helyét. A két próféta fellépése után három és fél évvel megöletik, majd mindenki szeme láttára feltámad és elragadtatik a mennybe. Előtte azonban még egy nagyon fontos eseményre kerül sor.

Patmos Book&Cafe a Fő az egészség című műsorban

Finta Szilvia - A felkészülés napjai 1.

Az őszi ünnepek minden évben az önvizsgálat és a megtérés időszakát jelentik a zsidó nép számára. A majdnem egy hónapig tartó folyamat első tíz napján át kell gondolniuk, miben tértek el az év során Isten Törvényétől, majd egy közös, nemzeti böjtnapon igyekeznek megpecsételni megtérésük döntését. Négy nappal ezután általános örömünnep kezdődik. Mindez azonban a jövőről is szól…


A zsidó újév (rós hásáná) az ember jövőbeni sorsát meghatározó „rettenetes nap” a zsidó tradíció szerint. Az ünnep legfontosabb jelképe a kosszarvból készült kürt, a sófár, innét ered az ünnep talán legismertebb neve: „riadó napja” vagy „kürtzengés napja” (jóm terúá).
A sófár először a Sínai-hegyen szólalt meg, amikor is a nép megmosakodva, tiszta ruhákba öltözve várta a harmadnapon, kürtszó kíséretében, sűrű felhőben megjelenő Istent (2Móz 19:10–25). Pál apostol – nagyon hasonlóan az előző képhez – az elragadtatás eseményével hozza kapcsolatba a sófár felzendülését: Isten megfújja a kürtöt, eljön a felhőkig, és akik fehér ruhákba öltöztek, s közösségben élnek vele, meghallják a riadót, és elragadtatnak a mennybe. János apostol szerint is egy elkövetkezendő időszakot vezet be a kürt: az elragadtatást, valamint Isten e földön való teljes uralmának kezdetét (Jel 1:10; 4:1). Ha valaki szeretne részt venni az elragadtatásban, annak feltételeket kell betöltenie: ismernie kell a sófár hangját, hogy felismerje azt. A zsoltáros azt mondja: „Boldog nép az, amely ismeri/megérti/ felismeri a sófár hangját, az Úr világosságában fog járni.” (Zsolt 89:16)

De ki ismeri a sófár hangját?
A zsidó hagyományban a sófár Isten szolgáit jelképezi, akik az Úr napjának közelségére figyelmeztetik az embereket (Ez 33:3). Aki hallgat rájuk, s megtér, az meghallja majd azt is, amikor Isten fújja meg a kürtöt. Az ünnepeket megelőző hónap (elul), a felébredés, a megtérés időszaka. Ebben az időszakban minden reggel felharsan a sófár, hogy figyelmeztesse a közösség tagjait: igyekezzenek rendezni kapcsolatukat Istennel és az emberekkel, mert közeledik az ítélet napja. A hónap nevét a rabbik betűszóként magyarázzák, mely az Énekek éneke egy híres mondatának első betűiből tevődik össze: „én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyém” (Én 5:19). A riadó napja előtti időszak tehát Istennel egy nagyon bensőséges, elszakíthatatlan kapcsolat kialakításának az ideje.
Elul hónap az ókori Izraelben a tizedszedés hónapja is volt. Ekkor aratták le, takarították be az évi termést. Mindenkire a jólét, a megelégedettség napjai köszöntöttek. A tizedfizetés viszont megvédte az embereket attól, hogy magukban bízzanak. Ezzel fejezték ki, hogy tudják: minden áldásuk Istentől származik, s a jövőben is az Ő gondviselésére támaszkodnak. Ilyen módon elul a sikerekkel, áldásokkal ellátott, meggazdagodott embert továbbra is Isten-függő életmódra szólítja fel. Továbbá a sófárhang ismerője Ábrahám hitének a követője. A hagyomány szerint ugyanis az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amely épp szarvánál fogva akadt fenn a bozótban, amelyet Isten rendelt Izsák helyett áldozatul. „Izraelt egy kos szarva mentette meg akkor, s egy kos szarva menti meg majd a végidőkben is” – tartja a mondás.

A zsidó hagyomány szerint ezen a napon, az újév napján dől el az emberek további sorsa addigi tetteik alapján, ezért az ünnep másik neve „az ítélet napja” (jóm hádin). Akik igazak, azok az élet könyvébe íratnak be – keresztény felfogás szerint ez az elragadtatásnak felel meg –, az egyértelműen gonoszok sorsa a pusztulás, a közepesek pedig, akik a legtöbben vannak, kapnak még haladékot jóm kippúrig, hogy az addig eltelő tíz nap, a „rettenetes napok” (jámim noráim) alatt megtérhessenek.

Kronológikus Biblia olvasás 262. nap

Ezsdrás 4-6;
Zsoltárok 137.

Hit Gyülekezete - Let's Gospel - 63. Zsoltár

Simon Wiesenthal - A találkozás 2.

A németeknek már nem is volt más dolguk, mint hogy kihasználják ezt a hangulatot. Úgy mondják, bevonulásuk után három napra szabad kezet adtak az ukránoknak a zsidók „eltakarítására”. Ennek során furcsa módon ismét felbukkant a szovjetek által kinevezett, majd rövid időre eltűnt polgármester is, hogy birtokba vegye posztját, ezúttal a németek bizalmából. Ez volt – vendégeim szerint – dr. Stroncickij, „egyike a legádázabb zsidófalóknak”.

  Elképzelhető, hogyan kaptam fel a fejem e név hallatán. Megkértem Weileréket, mondjanak el mindent, amit erről az emberről tudnak. A beszámoló legsötétebb gyanúimat is túlszárnyalta. Stroncickij, mesélte Adolf Weiler, nemcsak tűrte az ukrán rendőrség tombolását, hanem maga is részt vett rémtetteikben. – Hallottuk, hogy ő meg a rendőrei többtucatnyi zsidót kergettek ki a lakásukból, és aztán elvitték őket a Babka nevű kis erdőbe. Ott megásatták velük a sírjukat, a gödrök előtt felsorakoztatták őket, az ukránok pedig valamennyit belelőtték a sírokba. Amikor Stroncickij visszajött az erdőből, állítólag tele volt fröcskölve vérrel.

  Tegyük fel, hogy ez a vértől csöpögő Stroncickij valóban azonos az én szomszédommal – ezt súgta ösztönöm, de a név ritkasága is erre utalt. No de akkor hogyan került német koncentrációs táborba?

  

A házaspár ezt a rejtélyt is meg tudta oldani. A németek Mosty Wielkiében nagy raktárt létesítettek a zsákmányolt holmi számára; az egész környékről ide hordták azokat a fegyvereket, melyeket a szovjetek gyors visszavonulásuk során szertehagytak. Mosty Wielkie városparancsnoka, akinek fennhatósága alá ez a raktár is tartozott, egy Johann Kroupa nevű, osztrák származású főhadnagy volt – egyike azon keveseknek, akik bebizonyították, hogy német katona is viselkedhet tisztességesen. Kroupa nem követett el holmi önpusztító hőstettet, de megfontolt volt, és a döntő pillanatokban hidegvérről és éles észről tett bizonyságot. Nem tűrte, hogy rosszul bánjanak a zsákmányraktárban dolgozó zsidó kényszermunkásokkal, akiket egy német rendelkezés vezényelt oda, s ragaszkodott hozzá, hogy munkájuk fejében kielégítő élelmezést és orvosi ellátást kapjanak. A főhadnagy ennél még többet is tett. Amikor meghallotta, hogy a raktári kényszermunkásokat oda- és visszaútjukban zaklatja és ütlegeli az SS- vagy az ukrán kísérő legénység, mint városparancsnok azonnal közbelépett, arra a törvényre hivatkozva, mely szerint – elméletileg – a kényszermunkásokat is megilleti a tisztességes bánásmód.

  
Stroncickij gyűlölte Kroupát ezért a magatartásáért, és őrjöngve üldözte a zsidó lakosságot, ahol csak hatásköre – legalábbis az ő értelmezésében – erre feljogosította. Parancsára a szétrajzó ukrán milicisták elfogták mindazokat az idősebb és nem dolgozó zsidókat, akiket csak fel tudtak kutatni, és bezárták őket egy faházba, amelyhez egy ugyancsak fából épült zsinagóga is tartozott. Aztán a zsinagógát a faházzal együtt felgyújtották. 1944-ben a visszatérő oroszok a romok között megtalálták az elszenesedett csontvázakat.

A Wehrmacht vizsgálóbizottságát kielégítette a válasz, ami mellesleg ismét csak azt igazolja, hogy a Wehrmachton belül is lehetett többféleképpen viselkedni – elvégre a bizottság éppúgy megtehette volna, hogy Stroncickijnek ad igazat, és Kroupát marasztalja el. Véleményem szerint nagyon is lehetséges, hogy a bizottság tagjai tudták (hiszen az ilyesminek a Wehrmachton belül többnyire híre ment), hogy Kroupa valóban kímélni akarta a rábízott zsidókat – de végső soron jóváhagyták magatartását.

  Akárhogy volt is, Kroupát felmentették, ő pedig elhatározta, hogy megszabadul Stroncickijtől. Három nappal azután, hogy ismét birtokba vette irodáját, meghívta Stroncickijt: simítsák el nézeteltéréseiket. Stroncickij el is fogadta a meghívást. Némiképp elfogódva lépett a szobába, és várta, hogy hellyel kínálják. Kettejükön kívül más nem volt jelen, ámde Kroupa többször is ragyogó szemmel mesélte el később a történetet a jelek szerint szépszámú baráti körének. Két csattanós pofont kent le Stroncickijnek, majd letépett saját egyenruhájáról két gombot, leszaggatta a váll-lapokat, aztán becsengette a segédtisztjét, és így kiáltott: – Ez az ember tettleg bántalmazott, összetépte az egyenruhámat, és ráadásul szidalmazta Németországot és a Führert! – A segédtisztek azon nyomban letartóztatták Stroncickijt, és átadták a lembergi Gestapónak; minden bizonnyal onnan került aztán a lembergi koncentrációs táborba.