Nekem történetesen az evangelizálás az elhívásom. Más elhívások is vannak, amelyek megragadnak embereket. Vannak apostolok, pásztorok, tanítók, próféták, vének, zenészek, szervezők, közbenjárók, munkások ezer különböző képességgel. Amikor Isten ránk helyezi a kezét, két dolgot tesz. Először is szolgálatot ad nekünk, aztán megnyit hozzá egy ajtót. Mindegyikünknek egyedi és létfontosságú helye van Isten templomában. Minden hívőt egyénileg csiszolt az Úr, "titokban formált a föld mélyében", ahogy a 139. zsoltár mondja. Némelyek távolról sem átlagosak. Őket valószínűleg nem fogadja üdvrivalgás.
Egy új látás nem csak azoknak lehet zavaró, akik kapják, hanem azoknak is, akik nem részesei, különösen, ha a dolog egy embert rivaldafénybe helyez. Ott jelentkezhet neheztelés, kritizálás, sőt még féltékenység is. Néha az ember közeli barátai és munkatársai sem tudják elhinni, hogy Isten elhívást helyezett az illető lelkébe. Nem számolnak Isten választásával, ahogy Pál rámutat Jákobbal kapcsolatban. Ha elhív, erre a legjobb bizonyíték a türelmünk, amikor rosszul ítélnek meg, és kritizálnak minket. Az az ember, aki tudja, hogy Isten küldte el, Istenben nyugszik és az Úrra bízza azoknak a kezelését, akik nem értenek vele egyet. "Azért alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy Ő is felmagasztaljon titeket a maga idejében."
Óvatosnak kell lennünk, nehogy tévesen bánjunk a kritikákkal. Néha mások szemén keresztül saját fejünket látjuk hátulról. Fontos, mit mondanak rólunk mások, akár ellenségek, akár barátok. Dicsérem az Urat azokért a kiválasztott emberekért, akikhez az Úr elvezetett engem, mert nagyon jó meglátásaik voltak. Bolond lettem volna, ha nem hallgattam volna rájuk. Az evangélistáknak természetesen szükségük van tanácsra. Az evangélista nem lehet önmaga törvénye, hiszen ő Krisztus testének tagja.
