A pápai uralom Angliában és Írországban
A pápáknak a föld királyai fölött gyakorolt félelmetes hatalma a középkorban tovább nőtt. VI. Gergely (1045-46) kijelentette, hogy a pápa minden szavának vakon kell, hogy engedelmeskedjen mindenki, még az uralkodók is. II. Sándor (1061-73) a nagy Hildebrand (később VII. Gergely) tanácsára kiadott egy olyan rendeletet, amelyben kimondja, hogy Harald, Anglia törvényes királya trónbitorló, és kiátkozta követőit. Majd a pápa úgy rendelkezett, hogy a normandiai herceg, Vilmos az angol trón jogos örököse. A pápa áldásával Hódító Vilmos (William the Conqueror) csatában megölte Haraldot, elfoglalta Angliát, és 1066. december 25-én, karácsony napján Londonban megkoronázták. Vilmos „Róma Szentszéke nevében” fogadta el a királyi koronát. Ez a pápaság újabb győzelmét jelentette, és nagymértékben növelte a római katolikus befolyást Angliában. Freeman The Norman Conquest (A normann hódítás) c. művében a következőképpen számol be az eseményekről:
"Vilmost [a pápa] ruházta fel azzal a tekintéllyel, hogy ő legyen a Menny bosszúállója. Megkövetelték tőle, hogy az angol népnek megtanítsa „a Krisztus helytartójának kijáró engedelmességet”, és azt, amiről a pápaság soha nem felejtkezik el: „a járandóságok még pontosabb fizetését”."
1155-ben IV. Hadrián Írország koronáját Anglia királyának adta. „Krisztus helytartója” saját tekintélyével Írországot angol uralom alá vetette, és kiszolgáltatta az ország „béketűrő, keresztény népét II. Henrik könyörtelen kegyetlenségeinek azon az alapon, hogy ez Szent Péter és az Anyaszentegyház öröksége”. Az őt követő pápák is megerősítették ezt a rendeletet.
Mindaddig, amíg Anglia katolikus maradt, a helyzet elviselhető volt. Amikor azonban Anglia protestáns ország lett, Anglia Írország fölötti folytonos katolikus kontrollja, illetve a katolikusok üldözése egyre nagyobb problémát jelentett, és ez még napjainkban is érzékelhető. Jóllehet a katolikus Írországot sok jogos sérelem érte, és ezek túl összetettek ahhoz, hogy itt kitérjünk rájuk, azt nem szabad elfelejteni, hogy végül is a római katolikus pápák adták oda Írországot Angliának.
Sőt, tény az is, hogy a pápák a felelősek Angliának sok megpróbáltatásáért és viszontagságáért is. A római főpapok úgy kezelték „királyait, mint alattvalóikat, népének egyáltalán nem ismerték el jogait, ha ez éppen a pápaság érdekeibe ütközött... A katolikus klérus a pápa megbízottjaként irányította Angliát, és teljesen figyelmen kívül hagyta a földtörvényeket. Úgy tűnt, mintha a pápák lettek volna az ország urai. A polgári bíróságoknak nem volt joguk papok fölött ítélkezni.”
Thompson így ír erről:
"Lehetetlen lenne felsorolni... azokat a szörnyű és égbekiáltó praktikákat, amiket ez alatt a sötét időszak alatt követtek el Angliában a királyok és a pápák. A polgári jogok megszerzésére irányuló legjelentéktelenebb követeléseket is bűnnek ítélték, és úgy gondolták, Isten felhatalmazta őket, hogy büntetést szabjanak ki ezért. Több mint száz gyilkosságot követtek el papok II. Henrik uralma alatt, és ezekért semmiféle büntetést nem kaptak...
A klérusnak abszolút hatalma volt saját testülete fölött, és döntését senkinek nem volt joga felülbírálni. Egy átlag polgár az életével fizetett, ha gyilkolt, a papot viszont még csak meg sem büntették. Ezt hívták a klérus immunitásának. [Amikor a király megkísérelte megváltoztatni a törvényt, és a klérust is a törvénynek akarta alárendelni], a pápa elutasította, mint „ az egyházzal szembeni negatív előítéletet és kiváltságjogainak rombolását”."
Mai szemmel nézve az uralkodók fölött gyakorolt ilyen nyílt pápai uralom felfoghatatlan, de tény, hogy ez volt a kor elfogadott normája. A pápák a szó szoros értelmében évszázadokig kezükben tartották az egész akkoriban ismert világot, pontosan úgy, ahogyan ezt János apostol előre látta.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
