Tom Marshall - A szeretet, a legtartósabb építőelem 2.

Másodszor: fel kell ismernünk annak rendkívüli fontosságát, hogy először Istent kell szeretnünk. Ez nem azt jelenti, hogy Isten egy önkényúr akar lenni, vagy hogy Ő akarja vezetni a népszerűségi lis­tát, hanem azt, hogy csak akkor tudjuk megfelelő módon és sza­ba­don szeretni embertársainkat, ha már szeretjük Istent. Tőle kapott ter­mé­sze­tünk szerint az Ő szeretetére lettünk teremtve. Isten úgy alkotott meg minket, hogy szükségünk van egy olyan szeretetre, amely min­den­től független és soha meg nem változik. Mély vágy él bennünk a sze­re­tett­ség biztonsága után, hogy saját magunkért szeressenek min­ket, ne valamilyen más okból: azért, amit megtehetünk, amit ad­ha­tunk, vagy valamilyen teljesítményért, hanem kizárólag saját ma­gun­kért. Kizá­ró­lag Isten tud így szeretni. Ő az egyetlen, Aki az Ő tel­jes­sé­gé­ből szeret, nem azért, hogy ezzel pótoljon magában valami hiányt. Ő az egyetlen, Aki saját magunkért szeret minket. Egyedül az Ő sze­re­te­te vál­toz­ha­tat­lan, mint Ő maga. Ha azonban Isten nem tölti be sze­re­te­té­vel ezt a szük­ségünket, akkor embereknél fogjuk keresni a választ. De nincs sen­ki, aki meg tudná ezt nekünk adni: kedvesünk, barátunk, fe­le­sé­günk, szüleink és testvéreink is alkalmatlanok erre a szerepre. Csak egy elviselhetetlen terhet vetünk házasságunkra, baráti és más kap­cso­la­ta­ink­ra, ha ezektől várjuk el, hogy megkapjuk az isteni sze­re­te­tet.

Ezenkívül ösztönösen érezzük, hogy a szeretet a legnagyobb érték, ezért csak olyan emberbe kívánjuk befektetni szeretetünket, aki méltó is rá, aki teljesen megfelel annak az eszményképünknek, ahogyan egy sze­re­tet­reméltó személyt elképzelünk. De csak egyetlen személy van, aki soha nem hagy minket cserben. Ez pedig Krisztus. Szerethetjük Őt tel­jes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből és erőnkből, még­sem fogunk csalódni soha jellemének hibái és viselkedésének hi­á­nyos­sá­gai miatt. De ha nem Istenbe fektetjük bele szeretetünket, akkor cse­ré­be egy olyan színvonalú teljesítményt fogunk elvárni, amit egyet­len ember sem képes elérni. Ezt mondhatjuk férjünknek, gyer­me­ke­ink­nek, vagy szavak nélkül ezt sugalmazhatjuk nekik: “Én annyira sze­ret­lek téged, hogy soha nem okozhatsz nekem csalódást, és soha nem hagy­hatsz engem cserben”. Ez képtelenség. Soha nem fogják el­vál­lal­ni ezt a szerepet, és még csak esélyük sincs arra, hogy ilyen el­vá­rá­sok­nak megfelelhessenek.

Az a csodálatos, hogy ha mindenekelőtt Istent szeretjük, akkor Ő ki­elégíti az isteni, változhatatlan szeretet iránti szükségünket. Így tel­je­sül az a szükségletünk, hogy egy tökéletes személy szeressen min­ket, és felszabadulunk arra, hogy átadjuk és elfogadjuk azt, amit az em­beri sze­re­tet átadni és elfogadni képes. Ez a szeretet örökösen vál­to­zik, hul­lám­zik, ugyanakkor lehet meleg, szenvedélyes, baráti, gyen­géd és gon­dos­ko­dó emberi szeretet és reagálás. Hatalmas dolog ez, de hoz­­zánk hasonlóan távolról sem tökéletes.