Még soha nem hallottam a
nevét, de ismert írónak mondta magát, akinek néhány könyvét már meg is
filmesítették. Hogy szavait megerősítse, át is adott egy ajánlólevelet Fred
Zinnemanntól, aki tömören csak ennyit közölt: Frederick Forsyth úr tehetséges
író, és ő arra kér, legyek segítségére.
– És miben segíthetnék önnek? – érdeklődtem.
Ekkor kiderült, hogy Forsyth többet tud
rólam, mint én őróla. – Olvastam A
gyilkosok közöttünk járnak című könyvét – mondta –, és abban van egy
fejezet a menekülőket segítő szervezetről, az ODESSA-ról. Elsőrangú filmsztori
lehetne.
– És én mit tehetnék a film érdekében?
– Ön szállítaná a történelmi hátteret. Egy
bűnügyi történetben is a helyén kell lennie mindennek. Úgy kell hatnia, mintha
akár meg is eshetett volna.
Elgondolkodtam. Természetesen már többször is
bábáskodtam könyvek megszületésénél, csakhogy ott komoly dokumentációkról volt
szó. Ha most egy szórakoztatóipari náci krimi létrejöttéhez nyújtok segédkezet,
sokat árthatok az ügynek, melyet szolgálok. – Sajnos attól tartok, ebben nem
segíthetek – mondtam bocsánatkérőn.
De Forsyth nem hagyta lerázni magát. – Itt
hagyom a könyv szinopszisát, fussa át. Utána talán mégis szóba áll velem.
– Rendben van – feleltem, és megbeszéltük,
hogy másnap ismét találkozunk.
Este elolvastam Forsyth szinopszisát. Egy
menekülő német háborús bűnösről szólt – és mindjárt eszembe jutott róla valami.
Az ötlet egyik legrégibb ügyemhez kapcsolódott: Eduard Roschmann ügyéhez. Az
első értesülést 1946. december 8-án kaptam róla; az anyag, személyi adatai
mellett, rövid életrajzot tartalmazott. Az 1908. november 25-én született
Roschmann a háború előtt likőrügynök, majd egy stájerországi sör- és
szeszesital-gyár alkalmazottja volt. Nem örvendett valami jó hírnek, a nácikkal
pedig már akkor is meghitt kapcsolatban állt. A Harmadik Birodalomban aztán
karriert csinált: a rigai gettó parancsnokhelyettese lett, s e minőségében
legalább háromezer-nyolcszáz zsidó, köztük nyolcszáz gyermek meggyilkolása
száradt a lelkén. Ezen túlmenően meghatározatlan számú zsidót szállíttatott az
auschwitzi megsemmisítő táborba. Újabb. 1960-ból való dokumentumok szerint az
áldozatok száma ennél is nagyobb volt; kitűnt, hogy Roschmann volt a felelős
kétezer munkaképtelen zsidó meggyilkolásáért, és ő szervezte meg a hírhedt
transzportokat Dünamündéből Lettországba. Ha a szám szerint ismert halottakat a
becsültek legkisebb számával összeadjuk, kiderül, hogy mintegy harmincötezer
emberélet volt a rovásán.
Akárcsak számos más náci bűnözőről, röviddel
a háború után róla is az a hír járta, hogy felismerték és agyonverték, de a
hírt nem lehetett megerősíteni. 1947-ben aztán kiderült, hogy él és virul:
megjelent Grazban, a családjánál, sőt, le is tartóztatták, igaz, nem rigai
bűntettei miatt, hanem azért, mert belépett egy újnáci szervezetbe: Theodor
Soucek barátjaként tagja lett a Soucek vezette Európai Társadalmi
Rendmozgalomnak, a SORBE-nak. Grazban és környékén lakat alá került Soucek régi
és újabb bajtársainak egész csapata – köztük Eduard Roschmann is.
Akkoriban elég szorosan együttműködtem az
osztrák rendőrséggel, így tudomást szereztem a letartóztatásról, és magam is
tehettem bizonyos lépéseket; értesítettem az amerikaiakat, hogy véletlenségből
horogra akadt a rigai parancsnokhelyettes, és jó lenne, ha a gondjukba vennék,
mielőtt az osztrákok, ne adj isten, eleresztik. Az amerikaiak nem is haboztak:
tájékoztatták az angolokat – Graz ugyanis az ő megszállási övezetükben volt-,
és kérték Roschmann „kiadatását”.
