Ekképp
kiadván mérgemet, immár ismét higgadtan tudtam átgondolni a helyzetet. Ám
sajnos csak en voltam higgadt és fesztelen; barátaim a Jewish Federationből
szilárdan eltökélték, hogy a náci provokációra hatalmas ellentüntetéssel
felelnek. Úgy tervezték, hogy ötezer zsidó vonul majd végig Chicago utcáin;
hadd derüljön ki egyértelműen, hogy nem nyelnek le semmiféle horogkeresztes
parádét. Én úgy véltem, a terv elhibázott; annak a húsz vacak alaknak csak az
öntudatát növeli, ha látja, hogy ennyi zsidót tudott kivinni az utcára. Éppen
az ellenkezője dukál nekik: hadd lássák, hogy csak nevetnek rajtuk, s a kutya
sem törődik velük.
Ezért én is előálltam a magam javaslatával:
húsz zsidó fiú tereljen végig egy disznócsordát Chicago utcáin; a disznók hasa
köré tekerjenek horogkeresztes szalagot, s az egyiknek fessenek Hitler-bajuszt
– esetleg az egyik zsidó fiatalember álljon, „minden idők legnagyobb vezérének”
öltözve, a csorda élére. Hívjuk meg az eseményre valamennyi újságot és a nagy
televíziós állomásokat. Miért mindig csak az új nácik bosszantsák a zsidókat? Egyszer
a zsidók is törhetnek borsot az ő orruk alá!
Elgondolásom azonban nem valósult meg. Egy
másik túlélő, Sol Goldstein, aki hozzám hasonlóan ugyancsak elmondhatta, hogy
az áldozatok nevében szól, meggyőzte a Jewish Federationt, hogy a nagy felvonulással
hatékonyabb választ adhatunk a kihívásra. Megértem azokat, akik támogatták,
mindazonáltal máig vallom, hogy tévedtek: ha figyelembe vesszük, mekkora
valóságos veszélyt jelent az új nácizmus az Egyesült Államokban, a válaszlépés
aránytalan volt. Az újnácikat az amerikai rendőrségnek kellett megvédelmeznie a
zsidóktól. A tömegkommunikáció pedig akkora figyelmet szentelt a tizenhat
felizgatott tejfelesszájú kamasznak (mert még a várt húsz fő sem gyűlt össze),
amekkorában az ötezer felvonuló zsidó nélkül soha nem részesültek volna, s ők,
akik mindenekelőtt nevetségesek voltak, most mártírnak érezhették magukat.
Másfelől az újnácikkal szembeni viselkedésre
sincsenek kész receptek. Van, amikor az a helyes, ha minél kevésbé figyelünk
rájuk, és legföljebb nevetségessé tesszük őket; máskor viszont, épp ellenkezőleg,
keményen és eltökélten kell fogadni fellépésüket. A chicagói horogkeresztes díszmenet
olyan nevetséges volt, hogy hozzá képest a nagyszabású tiltakozó felvonulás
igazan túlméretezettnek tetszett; annál hasznosabbnak bizonyulhatott volna az ilyen
tüntetés Ausztriában vagy Németországban, ahol az újnácizmus mögé mindig oda
kell képzelni háttérként a még teljességgel le nem győzött nácizmust magát. Az
amerikai újnácik eszelős kívülállók. Az osztrák és német újnácik ugyan szinten
kívül állnak a társadalmon, de eszméiket a lakosságnak legalábbis egy része
változatlanul elfogadja; és különösen az antiszemita akciók számíthatnak suba
alatti helyeslésre.
Dr. Norbert Burger politikai programja
alighanem a világ minden más táján újnácinak minősülne – ám 1980-ban az
ausztriai elnökválasztáson mégis kapott száznegyvenezer szavazatot; elvbarátja,
dr. Otto Scrinzi, az örökletes betegségek specialistája pedig 1986-ban, ugyancsak
az elnökválasztáson, ötvenezer szavazatot gyűjtött. Az efféle politikai megnyilatkozások
mögött megbúvó politikai irányzatokat bizony komolyan kell venni.
Úgy gondolom tehát, hogy minden esetben meg kell találnunk a határozottság és fesztelenség megfelelő kombinációját. Az újnácikat nem szabad olyan komolyan vennünk, hogy ezzel felértékeljük őket, de alábecsülni sem lehet szerepüket, mert még azt hiszik, hogy bízvást táncolhatnak a fejünkön. Ha a velük szemben alkalmazandó bánásmódra programot kellene kidolgoznom, azt mondanám: ahelyett, hogy büntetést szabnánk ki rájuk, vigyük el őket Auschwitzba vagy más megsemmisítő táborba, s ott mutassuk meg nekik a cipőhegyeket, a szemüveghegyeket, a bőröndhegyeket, amelyekben minden darab egy-egy halottat képvisel. Azután addig tépkedjék a krematórium körül a füvet, amíg ujjaikkal bele nem ütköznek az ott összegyűlt csontszilánkrétegbe. Nézzenek bele a tavakba, melyek mélyén mindmáig csontvázak hevernek, és ismerkedjenek meg valakivel, aki mindezt maga is átélte. Az illető legyen valami nyugodt, barátságos öregember vagy öregasszony, aki szereti a gyerekeket – még a zavaros fejű gyerekeket is; és ő meséljen nekik, meséljen éjjel-nappal, amíg csak azt nem mondják: „Igen, most már mindent elhiszek.” Magam is gyakran keveredtem ilyen beszélgetésekbe; és a következőkben elmondom majd, mit szűrtem le belőlük. Ezt hagyományozom a fiatalokra.
