Már
több mint húsz éve, hogy a „Teutonia” nevű diákegylet meghívott Baden-Badenbe:
tartsak előadást a múlt legyőzéséről. Az ellenszónokot Franzelnek hívták; csak
annyit tudtam róla, hogy szudétanémet, és Münchenben él. Barátaim ugyan egytől
egyig hevesen tiltakoztak ellene, hogy ilyen környezetben szereplést vállaljak,
én azonban mégis elutaztam Baden-Badenbe. Elvégre nem azokat kell meggyőzni,
akik a mieinkkel azonos nézeteket vallanak, hanem azokat, akik még ma sem
tudják megfelelően értékelni a Harmadik Birodalom történetét. Én már azt is jó
jelnek tartottam, hogy a „teutonok” egyáltalán kíváncsiak a véleményemre.
Természetesen tudtam, hogy meghívóim közül nem
egynek hátsó gondolatai vannak. A vitában elsőnek máris egy olyan fiatalember
kért szót, aki elhatározta, hogy majd ő megmutatja nekem! Arca kicsit kipirult
attól, hogy minden szempár rászegeződik, és rögtön első mondatával sokkolni
akarta a hallgatóságot. „Ismerjük mi magát, Wiesenthal úr. Maga reggel, délben,
este, minden étkezésre elfogyaszt egy nácit.”
Még mielőtt folytathatta volna, a szavába
vágtam: „Nagy tévedés. Én ugyanis nem eszem disznóhúst.”
Ezzel megtört a jég. Harsány nevetés
hullámzott végig a termen, majd szűnni nem akaró tapsba csapott át. Ezután már csak
rendes, értelmes, minden kötekedéstől mentes kérdések hangzottak el, amelyekre
higgadtan és tárgyszerűen válaszolhattam. A hivatalos vita után szűkebb körben
tovább beszélgettünk, és a végén arra kértek: maradjak még egy napig, és
meséljek nekik minél többet.
Mindössze arról volt szó, hogy a velem
szemben ülő fiatalok nagy része igen keveset tudott a sötét időkről. Sokukat
szándékosan félretájékoztatták, de ezt is meg lehetett velük beszélni.
Megértettem, hogy nehezükre esik megbirkózni a múlttal, amelynek apáik, sőt
néha még fivéreik is cselekvő részesei voltak. A vita egyik résztvevőjének volt
például egy sokkal idősebb bátyja, aki az SS-nél szolgált. A fiú megmutatott
neki egy képeslapot, amely fényképet közölt az egyik koncentrációs tábor
hullahegyeiről. A báty, akire öccse tisztelettel nézett fel, kijelentette: „Felháborító
hamisítvány az egész; a hullák papírmaséból vannak. Az amerikaiak gyártották őket
a háború után, hogy a németek katonai legyőzését erkölcsi győzelemnek is
kikiálthassák.”
A fiatalember elbeszéléséből észrevettem, hogy
már korábban is voltak kétségei fivére szavahihetőségét illetően. Most alkalmam
nyílt rá, hogy szemtől szembe ülve megmondjam neki: „Én ott álltam nem egy ilyen
hullahegy mellett. Végignéztem, ahogy előttem álló barátaimat belelövik a
gödörbe. Mit gondol, hazudok magának?”
Nem mindig azok a legrosszabbak, akik az ilyen
viták során a legkihívóbban viselkednek. Hetyke, rámenős viselkedésükkel gyakorta
csak a bennük bujkáló kételyt és bizonytalanságot leplezik. De ha meggyőződnek
róla, hogy az ember korántsem óhajtja őket „reggelire elfogyasztani”, időnként
könnyebben és gyorsabban megnyerhetők, mint a minden nyílt vitától ódzkodó langymelegek.
A „Teutonia” diákegylet számos tagjával megmaradt a kapcsolatom, és néhányuktól
mindmáig kapok leveleket.
