„Oral, muszáj imádkoznod!” Suttogta Anya, mialatt tuberkulózisban haldokoltam 14 évvel azelőtt, mielőtt felfedezték volna az antibiotikumot, amik kihajthatta volna ezt a rettegett kórt a testemből. „Fiam, beszélned kell Istennel!” kiáltott fel, és hatalmas könnyek gördültek le az arcán….
Egyszerűnek hangzik? Lehet, hogy a mai világban már igen, az ima sokkal jobb felfogásával és megértésével. Ma, az ember legvalóságosabb lehetősége (nem számít milyenek a körülményei) az, hogy beszéljen Istennel és utána meghallja az Úr válaszát a lelkében. De akkor ez nem volt olyan könnyű nekem.
Végtére is sosem láttam Istent. Nehéz ebben a világban ahol te meg én élek, a szörnyű és sötét valóság világában, a bántalmazás, a betegség, a gyász és halál világában egyáltalán csak megfontolás tárgyává tenni egy Lényt, aki annyira homályosnak és érthetetlennek tűnik, mint Isten. Oh, mennyire messze volt, mennyire absztrakt volt nekem, amikor arra gondoltam, ki vagyok én? Oral Roberts az Oklahoma hegyei között született dadogó, makogó fiú… ki vagyok én, hogy Istennel beszéljek? Ezen kívül, az Istennel való beszélgetés egyértelműen maga után vonta volna, hogy Ő is beszélt volna hozzám és ez több volt, mint amit az én elmém fel tudott fogni. Ahogy ott feküdtem az ágyamon a halálos betegség öt kegyetlen hónapjának a végén… legyengülve, köhögve, vérezve, és csak abba a gondolatba tudtam kapaszkodni, hogy 17 és fél évesen meg fogok halni… mielőtt esélyem lett volna egyáltalán arra, hogy éljek. Ahogy a meteorok áthasítják az egeket és ismeretlen helyeken érnek földet, úgy jöttek Anya szavai:„Imádkoznod kell… beszélni Istennel!„ és ennek nem volt nagyobb hatása a tudatomra, mint ahogy a meteor kis darabokra hullik szét az atmoszférában – elrejtve a szem és az értelem elől.
De valahogy a lázas kábulatom ellenére Anya szavai megkondítottak egy hangot bennem, amely lassan, de biztosan elkezdett játszani egy dalt az életemben, ami még ma is szól a lelkemben. És végül megértettem a lényeget. És abban a röpke pillanatban valami arra késztetett, hogy kiáltsak: „hogy, Anya, hogy?” Halvány fogalmam sem volt arról hogyan imádkozzam!
Tudtam, hogy Anya és Apa tudják, hogy hogyan kell imádkozni és halvány sejtésem volt arról is, hogy néhányan mások is tudnak, azok közül, akiket ismertem. De én? Az Istennel való beszélgetés olyan erőltetettnek és valószínűtlennek tűnt számomra, hogy majdnem semmi reményem sem volt, hogy valaha is áttöröm ennek a falát. Fogalmam sem volt az imádkozásról és arról sem, hogyan kell Istennel beszélni. De Anya az Anya volt, és olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy úgy éreztem átlát rajtam. Az ő sötét barna szemei (kifejezvén cherokee indián vérét) hangosabban beszéltek, mint a szavai, könyörögve, hogy imádkozzam és beszéljek Istennel.
Ő és Apa, az én prédikátor Apám sok könnyet hullattak az életemért, de soha nem hazudtak nekem és nem próbáltak átverni. Ők egyenesek és mindig gyengédek voltak hozzám, aki a család bébije voltam és a két bátyámhoz és a nővéremhez is azok voltak. Ezen felül, Anya nem hajtogatta volna nekem, hogy imádkozzak, ahogy ott feküdtem halálos betegen csonttá és bőrré fogyva, hogy ha nem hitte volna igazán, hogy beszélhetek és beszélhetnék Istennel, és hogy Ő meghallgat és válaszol egy dadogó, makogó fiú imájára. Egyszerre nem mondott többet annál a néhány megfizethetetlen szónál, amit mondott és én sem. És még azt sem tudtam, hogy magot vetett el és az a mag el lett vetve a szívem mélyére. És soha nem is álmodtam volna, hogy hamar, nagyon hamar az a mag elkezd csírázni, amikor egy éjszaka Apa belépett a szobámba és kertelés nélkül, de mégis kedvesen bejelentette: „Oral, neked üdvözülnöd kell. Hinned kell Jézusban. Fiam, nem mehetsz a pokolba. A Mennybe kell menned, amikor meghalsz!”
Tudod, túlságosan előrehaladott volt az állapotom, a vér ömlött a testemből, így Apának is csak kevés reménye volt, hogy élni fogok. Anya mindig hitt benne, hogy Isten meggyógyít engem, de Apának nagy terhet jelentett, hogy üdvözöljek, mielőtt meghalok. És addigra az út már annyira elmosódott a számomra, hogy már azt sem tudtam melyiken menjek! Megrekedtem két világ között, ahogy a láz és a fájdalmak lesújtottak a testemre, mégis az elmém távolabb és távolabb sodródott, így még valótlanabbá téve Istent számomra.
