Tom Marshall - Szabadság arra, hogy önmagad légy 2.

A TEREMTETT ÉN

            Az 1Mózes első részei az igazság sok területén alapvetőek, de leginkább az ember valódi természetének és lényének megértésében. Különösen fontos két kijelentés az Isten által teremtett emberről.

            

Először is a Biblia kijelenti, hogy Isten az embert szerető lénynek teremtette.

Az 1Mózes 1:26-ban Isten azt mondta: "Teremtsünk embert a mi képünkre és ha­son­latosságunkra." Hogyan kell ezt értenünk? Már többféleképpen értelmezték azt, hogy az ember Isten képmására készült, de hitem szerint ezt a következőképp kell ér­teni:

Az anyagi teremtésben Isten mindenki szeme láttára kinyilvánította hatalmát és bölcsességét.

"Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az Ő örökkévaló hatalma és is­ten­sé­ge, a világ teremtésétől fogva az Ő alkotásaiban megértetvén megláttatik;"  (Róma 1:20.)

            

Mivel azonban Isten Atya is, Ő még valami ennél is csodálatosabbat tervezett el. Úgy döntött, hogy Saját szeretettermészetét terjeszti ki a teremtett mindenségre azáltal, hogy megteremti az embert Saját képére és hasonlatosságára. Más szóval, az ember arra teremtetett, hogy önmagában visszatükrözze az Istenség belső életerejét és nekünk kinyilatkoztatott, hogy ez a belső dinamizmus a Szeretet (1 János 4:8.). Az ember lényének legközepén tehát teremtésétől fogva ott a szeretet; Isten szerető lénynek alkotta. Ezért láthatjuk azt, hogy az ember még teremtett emberlétének szintjén sem volt teljes, amíg nem volt valaki hozzá hasonló, akit szerethetett. Isten azt mondta: "Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt." (1Mózes 2:28.). Ezért teremtette Isten Évát, testet az ember testéből, csontot a csontjából, úgy, hogy ők együtt a szeretet egységében lehessenek Ádám – emberiség.

    

Az emberben, mai mivoltában – miután már tudjuk, hogy Isten milyennek tervezte ere­deti természetét – az egyik legnehezebb dolog a kegyetlenségét megérteni. Nem­ze­dékünkben már annyit láttunk ebből, hogy kezdünk megkeményedni és így haj­la­mo­sak vagyunk nem észrevenni, mennyire mindent áthat a kegyetlenség. Az emberi bűn majd­nem minden formája mögött ez rejlik. Néha nyíltan, néha elrejtve. Hol fi­zi­kai­lag, hol meg pszichikailag. A pszichiáterek felismerése szerint ez a hajtóereje a por­nog­ráfiának, eme burjánzó társadalmi rákfekélynek. A pornográfiának áldozatra van szük­sége. Ezért ha "nincs áldozat – nincs pornográfia".

Mindazáltal valahányszor kegyetlenséget látunk vagy tapasztalunk, az mindig megráz minket, mert ösztönösen tudjuk, hogy az embert Isten nem ilyennek gondolta el. A kegyetlenséget "embertelenség"-nek hívjuk nem pedig "az ember ember iránti emberségének". Tökéletesen tudjuk, hogy az ember szeretetre lett teremtve. Csak akkor nevezhető embernek, ha e téren legalább megpróbál hű lenni önmagához.

            

Másodszor, az 1. Mózesből egyértelműen kiderül, hogy Isten az embert egonak, "én"-nek teremtette.

Az 1Mózes 2:7-ben ez áll: "És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek po­rából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lé­lek­ké." Más szóval, az embernek azért van énje, mert Isten ilyennek alkotta. Fontos meg­ad­nunk ennek a ténynek az őt megillető hangsúlyt, mert ebből szükségszerűen kö­vet­ke­zik, hogy ha Isten alkotta az ént, akkor nem fogja eltörölni vagy megsemmisíteni. Ta­lán meg kell váltania és újítania, de nem fogja megsemmisíteni. Prédikálásunk és ta­nításunk mégis gyakran azt fejezi ki burkoltan (és néha félreérthetetlenül), hogy Is­ten célja az én elpusztítása. Például a Szent Szellem a megszentelésben el akarná tö­röl­ni emberi énünket és Krisztussal akarná helyettesíteni. Noha az illető így jár­kál­hat­na, továbbra is tehetne-vehetne, de eszményi esetben énje már eltűnt és Krisztus vet­te át fölötte az uralmat. Ha ez így van, akkor a valóban megszentelődött keresztény olyan furcsán hatna, mint egy járkáló halott, amelyből minden egyéniséget és sze­mély­azonosságot kitöröltek és csak Krisztus látszik belőle.

    

Valahogyan már akkor is éreztem, hogy ez a tanítás nem illeszkedik az igazsághoz, ami­kor még nem tudtam, mi vele a baj. Eltűnődtem azon, hogy láthatólag a gya­kor­lat­ban a prédikáció mondanivalója a tervezettel épp ellentétes eredményt ért el. Például az általam ismert legszellemibb keresztények a leghitelesebb egyéniségek, két­ség­te­le­nül valódi emberek is voltak. Az egyetlen közös vonásuk az volt, hogy teljesen kü­lön­böztek egymástól! Most már tudom, hogy az egyéniség valójában isteni el­ren­de­lés. A Teremtő rendkívüli erőfeszítéseket tett azért, hogy mindnyájunkat "egyedi", so­ha meg nem ismétlődő művé alkosson. Ma már gyanakszom minden olyan ta­ní­tásra, gyakorlatra vagy istentiszteleti formára, amely az embereket uniformizálni igyek­szik. Is­ten nem tizesével gyártja a szellemi keresztényeket, akik egyformán gondolkodnak, imád­koznak, hisznek és egyformán imádják Istent. Ez az ember tömegtermelési mód­sze­re, Isten teremtése nem ilyen. Az Újszövetségből úgy látom, hogy Isten célja a min­denséget végtelen változatossággal megtölteni, amiben mégis tökéletes összhang van. Pál ezt "Isten sokoldalú bölcsességé"-nek hívja (az egyik angol fordítás szerint) az Efézus 3:10-ben. Ehhez a tökéletes összhanghoz Istennek arra van szüksége, hogy egyé­niségünk teljesen kifejeződjön és mégis harmóniában maradjon minden más ember egyéniségével.

A TEREMTÉS CÉLJA

            A Biblia egyik alapvető kinyilatkoztatása, hogy a hármas egységű Isten az örökkévalóságtól fogva az Atya, a Fiú és a Szellem közötti kapcsolatban létezik, mely tökéletesen kifejezi az isteni Lét végtelen teljességét. Különösen János igyekszik ezt kifejezni az emberi nyelv korlátain belül. Három nagyon gazdag jelentésű szót használ, amelyek együtt egyfajta térhatásban jeleznek valamit Isten Lényének fantasztikus gazdagságából. Mindhárom szó a János 17. részében található.

Az első az Élet: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust" (János 17:3.).

A második a Dicsőség: "És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt." (János 17:5.).

A harmadik a Szeretet: "Atyám, akiket nékem, adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál; mert szerettél engem e világ alapjainak felvettetése előtt." (János 17:24.).

Az Isten képmására teremtett embernek nemcsak visszatükröznie kellett önmagában ezt az életerőt, hanem részesülnie kellett az Istenség életéből, szeretetéből és dicsőségéből. Ez volt Isten szívében kezdettől fogva.

"... Kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt... szeretet által. Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására..." (Efézus 1:4-6.)

Ezzel a valódi dicsőséggel koronázta meg Isten az embert teremtésében. "Kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt." (Zsolt. 8:6.).

Hogyan részesedhet az ember ebből a dicsőségből? Úgy, hogy Isten az ember lényének belsejébe a szeretet nagy hajtóerejét helyezte bele. Ezt a szeretetet Isten felé kellett kiöntenünk, hogy Isten viszonzásul megoszthassa szeretetét, életét és dicsőségét az emberrel.

Istennel kapcsolatos egyik legcsodálatosabb felfedezésem az volt, hogy minden cselekedete és parancsa végül is mindig inkább az ember javát szolgálja, mint Istenét. Gyakran azt gondoljuk, hogy Isten a parancsai révén kapni akar, pedig Ő mindig adni akar általuk.

 "Most pedig, óh Izrael! Mit kíván az Úr, a te Istened tőled? Csak azt, hogy féljed az Urat, a te Istenedet; hogy minden Ő utain járj és szeresd Őt, és tiszteljed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes erődből, megtartván az Úrnak parancsolatait és rendeléseit, amelyeket én ma parancsolok néked, hogy jól legyen dolgod!"  (5Mózes 10:12-13.)

Isten parancsai a mi javunkat szolgálják. Amikor azt parancsolja, hogy szeressük Őt, az nem az Ő javát szolgálja, hanem a miénket. Nem Istennek van szüksége a szeretetünkre, hanem nekünk szükséges, hogy szeressük Őt és Ő szeressen minket. Egész egészségünk és boldogságunk attól függ, hogy kielégül-e szeretet utáni éhségünk. Ha ez nem sikerül, ezt biztosan megszenvedjük szellemileg, értelmileg, érzelmileg és testileg is.

AZ ÉN, MINT CÉLRATÖRŐ MECHANIZMUS

            Isten célja a teremtéssel az volt, hogy szerető természetét megossza az emberrel. Mindig ez volt az Atya kifejezett szándéka.

"Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy Ő legyen elsőszülött sok atyafi között." (Róma 8:29.)

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Isten az ember természetébe megteremtette azt az adottságot, hogy ez megvalósuljon. Isten megalkotta az ént. Az én egy célra irányuló mechanizmus. Létrehozza az ember természetében azt, amire irányul. Ilyennek teremtetett, másképp nem tud működni. Azt hozza létre bennünk, amire figyel. Működik tudatosan vagy öntudatlanul, amikor járunk, vagy alszunk, hogy létrehozza bennünk annak másolatát, amivel foglalkozik. Isten úgy tervezte, hogy Ádám énje az Élet Fájára irányuljon, és Krisztus hasonlatosságát hozza létre a teremtett emberben. Más szóval, az Igének Ádámban és Évában kellett volna testté lennie.