Sõt, az egymás után felbukkanó újabb és újabb betegségek mintha inkább a rossz térnyerését mutatnák. Ezért a biotechnológiai forradalom, a génmanipulációk, az õssejtkutatás vagy a klónozás vitathatatlan eredményei ellenére mindennapi tapasztalataink arról gyõznek meg bennünket, hogy világunk távolról sem az elképzelhetõ legeslegjobb világ, hanem éppenséggel olyan, amely tele van értelmetlen és irracionális szenvedéssel, fájdalommal és igazságtalansággal. De ha jóval kevesebb szenvedés lenne is a világon, akkor is húsbavágóan érintene bennünket a kérdés: honnan ered a világban tapasztalható rossz? Természetes okokra vezethetõ vissza? Vagy esetleg Isten teremtette? Ha viszont Isten tényleg olyan jó, amilyennek mondani szokták, akkor hogyan teremthetett rosszat, és miért helyezte azt a világba? Esetleg azért, hogy a szenvedések által megneveljen és az erkölcsi jóság egy magasabb fokára vezessen el bennünket? Ezeknél az egyébként rendkívül fontos és gyakran el is hangzó kérdéseknél pedig valószínûleg csak egyetlen fontosabb kérdés létezik a világon: meg lehet-e szabadulni a rossztól, vagy pedig bele kell törõdnünk sorsunkba, és meg kell tanulnunk együtt élni a problémáinkkal?
Az antivilág
A bibliai világnézet egyik sajátossága az, hogy a világban jelen lévõ rosszat a személyes Gonosz létezésére vezeti vissza. Ézsaiás próféta szerint eredendõen Lucifernek – a héber szövegben Hélél ben Sáchárnak, tehát „Hajnal fia Ragyogó”-nak – hívták azt a szellemi lényt, aki a gonoszság forrásává és megtestesítõjévé vált. Nem Isten teremtette õt romlott és gonosz lénynek, hanem saját maga vált azzá szabad akaratánál fogva. Amikor ugyanis Isten különbözõ szellemi lényeket teremtett, hogy megoszthassa velük legbensõbb lényegét, vagyis a szeretetét, és egyfajta szeretetközösséget hozzon létre önmaga és a teremtményei között, akkor Isten egyúttal szabad akarattal is felruházta õket. A szeretetnek ugyanis csak úgy van értelme, ha nem kényszerbõl, hanem szabad akaratból fakad. Ezért Isten nem robotokat teremtett, hanem olyan lényeket, akik rendelkeztek azzal a képességgel, hogy a tõle jövõ szeretetet szabad akaratukból viszonozzák.
Ilyen szabad akarattal rendelkezõ lény volt Lucifer is, akit Isten nem gonosznak teremtett, és nem is predesztinált a rosszra, hanem inkább felruházta rendkívüli bölcsességgel és szépséggel, és legszûkebb udvartartásába helyezte be. Ennélfogva Lucifer saját magától vált gonosszá és minden késõbbi rossz végsõ forrásává, amikor eldöntötte magában, hogy szembefordul Teremtõjével. Az ilyen módon Isten ellenségévé, azaz Sátánná vált angyali fejedelem követõibõl egy Isten országával szembenálló antibirodalmat szervezett. Erre a lázadásra minden bizonnyal még az ember teremtése elõtti korban került sor, hiszen Ádám és Éva teremtése már nem egy semleges világban valósult meg. Az édenkerti beszámolóból ugyanis az derül ki, hogy a titkos szellemvilágból már kezdettõl fogva gonosz, szatanikus erõk lesték az elsõ emberpár minden lépését, noha maga Ádám és Éva a bûnbeesés elõtt még csupán korlátozott ismeretekkel rendelkezett az õket körülvevõ gonosz szellemvilágról.
Amint arra Jézus is utalt a farizeusokkal való egyik vitája során, Sátán a vele együtt fellázadt szellemi lényeket erõsen hierarchizált, egységes hadsereggé szervezte. Az irányítása alatt álló gonosz szellemvilág hatalmi rendjének magasabb szintjein olyan szellemi lények tartózkodnak, akik az emberek földi sorsának megtervezéséért felelõsek. Õk határozzák meg egy adott korszak szellemi arculatát is azzal, hogy jellegzetes stratégiákat dolgoznak ki az emberek életének megnyomorítására. Némileg olyan ez, ahogyan a második világháború idején tizenöt magas rangú náci vezetõ titokban összegyûlt a Wansee melletti kastélyban, hogy kidolgozzák a végsõ megoldást a zsidók megsemmisítésére.
Az alacsonyabb szinteken valószínûleg olyan köztes szellemi lények tartózkodnak, akik ezeket az általános stratégiákat alkalmazzák az egyes emberek konkrét élethelyzetére, és ismertetik a feladatot a legalacsonyabb szinten lévõ démonokkal.
Forrás: Új Exodus Magazin 2003.
