Fiatalemberként egyszer gyógyulásra volt szükségem, de senki sem akadt, aki imádkozott volna értem. A szó igazi értelmében még nem is voltam keresztény akkor, csak a metodista egyház tagja. Azt viszont már láttam, hogy egy számomra nagyon kedves, drága személyt Isten meggyógyított.
Ott ültem magamban, és ezt mondtam: „Uram, többé nem számítok az orvosokra, az ördöggel pedig végeztem! A mai naptól fogva Isten karjára támaszkodom.”
Akkor és ott helyben elköteleztem magam Istennek. A Mindenható elfogadta, hogy odaszenteltem magam a számára, bár a gyógyulás jelei nem mutatkoztak.
A betegségnek, amely csaknem kilenc évig koloncként ragadt az életemre, és kis híján megölt, vége szakadt! Krónikus székrekedés volt. Hetente háromszor egy deci ricinusolajat kellett lehúznom egy hajtásra.
Az erő helye és a győzelem helye egyben az odaszánás helye. Ez a győzelem úgy lesz a miénk, hogy az ember fogcsikorgatva ezt mondja: „Én erre megyek Istennel.”
Az élők földjén senki sem képes pontosan leírni, ahogyan a hit az emberi szívben működik. Egyvalamiben azonban biztosak lehetünk: amikor elvágjuk magunkat minden más segítségtől, Jézus Krisztus nem hagy cserben; erre még sohasem volt példa. Ha kudarc történik, annak mindig mi vagyunk az okozói, és nem Isten.
Edward Lion egy bennszülött férfi, aki néhány évvel ezelőttig még ruhát sem hordott. Írástudatlan volt, és a mi oktatási elveinkről semmit, de semmit nem tudott.
Ám az Úr fölkente őt magának Istennek a hitével és a Szent Szellem olyan mértékével, hogy amikor egy alkalommal beteg embereket hoztak tömegével egy völgybe, Isten ereje rászállt, fölhágott a hegyoldalba, kinyújtotta a kezét a betegek fölé, és kiöntötte a szívét Istennek.
Egyetlen perc alatt százával gyógyultak meg! Rájuk szakadt a gyógyító erő.
Az Újszövetségben nincs is följegyezve ilyen eset. Jézus azonban megígérte, hogy az utolsó napokat nagyobb tettek jellemzik majd, mint amiket Ő maga vitt véghez.
