"Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni." Máté 23:4
Szerintem hozzám hasonlóan téged is nyomaszt, amikor irreális elvárásokkal találod magad szemben, és elvárod magadtól, hogy tökéletesen teljesítsd a feladatod. Isten nem akarja, hogy ilyen nyomás alatt éljünk.
Ugyanakkor nekünk is támadhatnak rossz gondolataink, amelyekkel terhelünk másokat. Lehet, hogy többet várunk el emberektől, mint amit képesek teljesíteni. Ha folyamatosan nagy nyomást helyezünk a velünk kapcsolatban levő emberekre, ez egy idő után a kapcsolat végét eredményezi.
Mindenkinek mindenütt szüksége van az elfogadásra.
Minden emberi lénynek, valamennyiünknek térre és szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy azzá váljunk, akik vagyunk. Azt akarjuk, hogy olyannak fogadjanak el minket, amilyenek vagyunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy nekünk is változnunk kell, de nem akarjuk, a külvilág részéről folyton az az üzenet érkezzen felénk, hogy változnunk kell, ha „bent” akarunk maradni a játékban.
Valószínűleg sokkal szívesebben változunk azok kedvéért, akik a hibáinkkal együtt is elfogadnak minket, mint azokért, akik csak az elvárásaikat sorolják, és azt akarják, hogy ő szabályaikhoz igazodva éljük az életünket.
Egy dolog biztos: Isten nem úgy akarja változtatni az embereket, mint ahogy mi próbáljuk. Ő egy fajta „távolságtartó politikát” folytat, amikor az emberek életében munkálkodik.
Jól emlékszem még arra az időszakra, amikor görcsösen meg akartam változtatni Dave-t, a férjemet és a gyerekeinket. Elég frusztráló évek voltak, mert mindegy milyen módszerrel próbálkoztam, teljes kudarcba fulladt minden kísérletem. Egy napon aztán Isten így szólt hozzám: „Vagy te csinálod, vagy Én, kettőnknek egyszerre nem fog menni. Megvárom, míg befejezed. Ha készen vagy, tudasd velem, Én pedig nekilátok és elvégzem a szükséges munkát”
A családom tisztában volt azzal, hogy nem voltam elégedett velük. Szerettem őket, de nem feltétel nélkül. Nem voltam hajlandó elfogadni a hibáikat: meg akartam változtatni őket!
Még ha titkoljuk is, mennyire elégedetlenek vagyunk a másik emberrel ő érezni fogja. Benne van a hanghordozásunkban, a testbeszédünkben, nem kell ehhez a konkrét szavakat kimondanunk. Próbálunk uralkodni a szavainkon, de ami a szívünkön van, az előbb-utóbb a szánkon lesz. Egyszer úgyis elszóljuk magunkat, és kimondjuk, amit gondolunk.
Állandóan nyomást gyakoroltam a családunkra, én pedig úgy éreztem, ők gyakorolnak nyomást rám, ami nem tetszett.
Persze nem azt akarom mondani, hogy helyeseljük mások életében a bűnt és a nem megfelelő viselkedést és próbáljunk meg ezzel együtt élni. Nem ezt mondom. Azt mondom hangosan és érthetően a személyes tapasztalatom és Isten Igéje alapján, hogy a másik embert csak imával tudod megváltoztatni, nem meggyőzéssel. Ha szereted a másik embert, imádkozz a bűnei miatt, és Isten elvégzi a munkát.
Ha valaki irritál téged, csak saját magát adja, az ő személyisége nem kapcsolódik össze a te személyiségeddel.
A legidősebb fiam, David esetében például folyamatosan bizonyítanom kellett neki, hogy szeretem. Mindig mindennel dacoskodott. Ez nem azt jelentette, hogy nem akart valamit megcsinálni, csak állandóan dacolt. Ő akart mindent kontrollálni, de én nem voltam hajlandó ezt átengedni neki. Ragaszkodott a saját véleményéhez, amit én nem szerettem. Lobbanékony és türelmetlen volt, és nekem ez sem tetszett. Ha egy helyiségben voltunk, körülbelül öt percen belül valami konfliktus támadt közöttünk. Nem feltétlenül verbális, de érezhető volt a feszültség a levegőben.
Imádtam a fiamat, de nem szerettem. Azt akartam, hogy változzon meg, és eldöntöttem, történjen bármi, meg fog változni, akár akarja, akár nem. Mondanom sem kell, teljes csőd volt a kapcsolatunk. Ahogy idősebb lett, a köztünk levő konfliktus egyre élesebb lett, és mivel már férfi volt, nem kisfiú, nem tehettem mást, elfogadtam olyannak, amilyen, és arra kértem, hogy költözzön el a házból.
Aztán egy este, a hét közbeni istentisztelet alatt Isten feltárta előttem, hogy azért nem tudtam elfogadni a fiamat olyannak, amilyen, mert úgy éreztem, nem eléggé spirituális. Azt akartam, hogy (ő is és a többi gyerekem is) „nagyon szellemi” legyen. Azt akartam, hogy „vegye ki a részét” a gyülekezet életéből, ott legyenek barátai. Azt akartam, hogy az estéit a Biblia olvasásával töltse. Hallani akartam, amikor reggel imádkozik. Akartam, akartam, akartam - és mi lett a vége? Nyomás és frusztráció.
Isten azt mondta, kérjek bocsánatot David-től az elmúlt évekért, azért a nagy nyomásért, amit rá helyeztem, és nem tudtam elfogadni őt olyannak, amilyen. Eltartott néhány hétig, amíg engedelmeskedtem. Attól féltem, ha megalázom magam, és megteszem, amit Isten kér, a fiam csak kihasználja a helyzetet.
Végül megtettem, amire Isten utasított. Elmondtam a fiamnak, mit mondott Isten és bocsánatot kértem tőle. A férjemmel együtt azt mondtuk David-nek, hogy mivel 18 éves, új szabályokat vezetünk be a családban, így kihasználtuk ezt a lehetőséget. Elmondtuk neki, hogy szeretnénk, ha hetente egyszer eljönne a gyülekezetbe, ne hozzon lányokat a házba, amikor nem vagyunk otthon, és ne hallgasson rockzenét, amikor nem vagyunk otthon. Ezen kívül azt is elmondtuk neki, hogy nem akarjuk megváltoztatni, elfogadjuk őt olyannak, amilyen.
Amikor mindezt Dave-vel, a férjemmel elmondtuk neki, sírva fakadt.
„Nem is tudjátok, mennyire vágytam már arra, hogy kimondjátok, mennyire szerettek, és elfogadtok olyannak, amilyen vagyok”. Aztán így folytatta: „A szívem mélyén mindig szerettem volna úgy hinni Istenben, mint te és apa, de nem tudok, és nem tudom magamat megváltoztatni. Minden tőlem telhetőt megteszek, és remélem, sikerülni fog”.
Hatalmas kegyelem volt, főleg számunkra, hogy lekerült a nyomás rólunk. Visszaléptünk, és Isten kezébe tettünk le mindent, tegye meg Ő, amit meg kell tennie. Körülbelül fél év telt el, de semmi változást nem láttunk Daviden. Aztán hirtelen, a szilveszteri istentiszteleten Isten megérintette őt. Amikor hazajött, azt mondta, bibliaismeretet akar tanulni a főiskolán, és Istent akarja szolgálni még akkor is, ha elveszíti a barátait.
Ma David a Life In The Word egyik ügyvezetője. Ő felel a missziós projektekért és a médiaügyekért. Ő az egyik legjobb barátunk. Nagyon élvezzük a vele való kapcsolatunkat.
Miközben David-re gyakoroltam nyomást, ez mint a bumeráng, visszahatott rám, és a végén engem nyomott az egész. Egyáltalán nem volt semmi haszna, sőt, inkább kárt okozott a pacsolatunkban és az ő biztonságérzetében egyaránt. Hosszú évekbe telt, mire rájöttem, miért okozott annyi fejfájást a személyisége – pont olyan volt, mint én!
A férjem is állandóan irritált. Dave mindent olyan lazán vesz (a legtöbb dologgal kapcsolatban). Az életfilozófiája teljesen a Biblián alapul – minden gondotokat Őreá vessétek (I Péter 5:7). Általában mindenre ez a válasza. Következésképpen az élete is mentes minden nehézségtől.
Vele ellentétben én mindent nagyon komolyan vettem. Határozott véleményem volt és konkrét kívánságaim. Ha nem sikerült megvalósítanom ezeket, ahogyan én azt elképzeltem, állandóan hisztiztem. Mindent én akartam megoldani, nem voltam hajlandó másra bízni.
Dave lezsersége, bár nagy áldást jelentett számomra, sok nehéz percet okozott nekem. Egyszer aztán nyíltan a szemembe mondta: „Jobb lenne, ha örülnél annak, hogy ilyen vagyok; különben nem csinálhatnád azt, amit csinálsz”. A főállású szolgálatomra gondolt. Az a tény, hogy Isten olyanná formálta Dave jellemét, amilyen, megkönnyítette számára, hogy engedje megvalósítani önmagamat. Nemcsak megengedte, de folyamatosan támogatott is.
Sokszor előfordul, hogy azok a dolgok, amiket más emberektől várunk, ott van bennük, de ezt nem tudjuk élvezni mindaddig, amíg nem hagyunk fel a zsörtölődéssel és azzal a próbálkozással, hogy a másik embert megváltoztassuk. Nnekem egy nyugodt férfira volt szükségem. Azokról a férfiakról, akiket előzőleg ismertem, sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodtak lettek volna. Éveken keresztül imádkoztam egy olyan férfiért mint Dave, és amikor megkaptam őt, állandóan azon igyekeztem, hogy visszategyem a fazekasmester korongjára hogy újraformálja. Ez aztán feszültséget okozott a kapcsolatunkban.
Dave laza volt, de aztán belefáradt. Elkezdett „kiszeretni” belőlem – ezt be is vallotta nekem, amitől nagyon megrémültem. Ma már nagyon örülök, hogy megtette, mert ezzel kiprovokálta, hogy tegyem le a terheimet és bízzam az Úrra, hogy változtasson meg mindent az életemben, amit meg kellett változtatni.
Dave rajongott a sportért, és ez volt az egyik dolog, amit nagyon meg akartam változtatni. Engem egyáltalán nem érdekelt, és önzőségből azt akartam, hogy őt se érdekelje. Azt akartam, hogy minden figyelmét nekem szentelje. Azt akartam, hogy ugyanazt akarja, mint én.
Én, én, én – ez a legnyagobb probléma.
Hány vasárnap délutánt töltöttem sértődötten és puffogva, miközben Dave focit, jégkorongot, golfot, baseballt vagy más sportközvetítést nézett a tévében. Az én hozzáállásom nem tántorította el kedvenc tevékenységétől; az az igazság, hogy sosem engedte meg magának, hogy az állandó morgolódásom kizökkentse a nyugalmából, ami természetesen csak olaj volt a tűzre. De végül mindez a javamra szolgált. Szinte éheztem a stabilitás és békesség után, amit az ő életében láttam.
Ahogy teltek az évek megtanultam, hogy míg ő kedvenc sportműsorait nézi, én is el tudom értelmes dolgokkal tölteni az időmet. Dave mindig azt csinálta, amit én akartam. Abszolút irreális elvárás volt részemről, hogy cak azért hagyjon fel minden kedvenc tevékenységével, mert engem nem érdekeltek.
Hosszú utat tettem meg. Most, ahogy ezt a könyvet írom, az íróasztalomtól éppen Dave-et látom, amint golfmeccset néz, ha reklám van, akkor meg átkapcsol egy másik csatornára, ahol focimeccs megy éppen. Az ő szokásai semmit sem változtak, az enyéim viszont igen. Lement a nyomás, a házasságunk sokkal jobb lett.
Sokszor azt akarjuk, hogy a másik ember változzon, holott nekünk magunknak van szükségünk a változásra.
Fordította: Berényi Irén
